- Jake!!- kiáltottam az új barátomat meglátva és magassarkúban elkezdtem futni felé.
Már nagyban tartott a buli, mikor megjelentek… épp készülődtünk a záró bálra. Itt volt minden támogatónk és család tagunk akik kedden, ugyanúgy visszamennek szülőföldjükre mint barátaim.
Nem voltam hozzászokva ahoz hogy magassarkúban szaladgáljak, így egyszer csak megbotlottam, de Jake pont elkapott.
- Jaj köszi szépen! Szia! - öleltem meg mikor végre meg tudtam állni a saját lábamon Jake segítsége nélkül.
- Szia! Na most már biztos hogy még szívatásból sem fogok felvenni magassarkút! - mondta Jake nevetve.
- Üdv Billy!! - köszöntem Jake mögött lévő férfinak.
- Szia Szoffy! Hogy s mint vagy?
- Elég jól. És ön?
- Jaj kérlek tegezz! Egyébként jól vagyok köszönöm.
- Rendben elnézést! – mondtam pironkodva, majd Jake felé vetettem az érdeklődésem.
- Látom fel vagy nagyon pörögve! - mondta Jake.
- Igen! Annyira hiányoztál! - öleltem meg és olyan jó volt érezni az erdő illatát. Mintha már ezer éve nem jártam volna ott. - Fáradjatok beljebb! - engedtem el végül észrevéve magamat hogy egy tiszta kínos helyzetbe sodortam magam.
- Köszönjük! De nem sokáig maradhatunk. - mondta Billy és az én kedvszintem máris a padlón hevert.
- Hát rendben. - válaszoltam mosolyt erőltetve arcomra - Kb. Meddig maradtok?
- Csak fél órát. Dolgom van utána.- válaszolta Jake.
- Este 10órakkor? - kacagtam el magam hitetlenkedve.
Mi dolga lehet ilyen későn?
- Igen és ez nem pár perces dolog! – válaszolta, majd csodálkozva meredtem rá.
A csodálkozásomat, Byron köszöntése törte meg, és rögtön indultunk is a csapathoz.
♪ღ♪
Az elkövetkezendő napok olyan gyorsan szaladtak mint amit még sosem éltem át. Egyik óráról a másikra este lett. Majd mikor a végső nap eljött...
- Byron!! - ordítottam torkom szakadtából mikor nem találtam szobájában.
- Szoffy!!Mi a baj? - kérdezte rémülten mögülem fogkefével a szájában.
Amint megláttam a nyakába ugrottam sírva. Megijedtem hogy elment. Egyáltalán nem akartam elengedni., viszont sajnos teljesen tudatában voltam annak hogy most itt a vég. Nem Találkozgathatunk úgy minden nap mint régen. Tudtam hogy hónapokig nem fogom látni.
- Szoffy!! Mi a baj? Miért sírsz?- kérdezte rémülten miközben a vállán zokogtam.
Én csak megráztam a fejem és nem tudtam elállítani a könnyeimet.
- Jaj ne csináld ezt! Ne nehezítsd meg még jobban a búcsúzást kérlek!! – kérlelt szomorú arccal, majd mégszorosabban átölelt.
Mikor egy kicsit meg nyugodtam olyan öt perc múlva, eltolt magától, és megszorította a kezemet.
- Figyelj!! Minden nap fogunk beszélgetni! És fogunk még találkozni hidd el! Talán majd egy két hétvégén eljössz vagy eljövünk ,és a szüneteket is együtt töltjük majd! Megbeszéltük?
Még nem tudtam megszólalni, de egy bólintást sikerült magamra erőltetni.
- Kedvesem!! - hallatszott a földszintről Sara hangja.
Byron rögtön leszaladt én pedig csak ott álltam egy helyben, lefagyva. Fejemet lehajtottam, és elkezdtem újra sírni egymagamban, fájdalmas nyögéseket hallatva. Zokogtam, hogy többé nem láthatom.
Kezemmel letöröltem a könnyeimet, megpróbáltam ahogy tudtam rendbeszedni magam, de még mindig szükségem volt egy tükörre, így hát erőt vettem magamon, és bevánszorogtam a fürdőszobába.
A tükör mintha egy szellemet ábrázolt volna, amint megláttam magam benne. Falfehér arcomra mintha csak zebracsíkokat festett volna a szemceruza… nem akartam elhinni hogy ez tényleg én vagyok. Megérintettem az arcom, és falfehér arcom tűzben égett.
Gyorsan rendbeszedtem magam, egy kis mosakodás, smink és már szaladtam is le az emeletre hogy az utolsó perceimet eltöltsem szívemnek oly kedves embereivel.
A lépcsőfokokból már csak pár volt hogy leérjek a földszintre mikor megláttam Jaket és Byront beszélgetni. Mikor észrevettek, a tekintetük hirtelen olyan volt, mintha csak az ellenséget látták volna, és ez nagyon fájdalmas volt, hogy pont Byron néz így rám.
Mikor már hosszan figyeltük egymást régi barátom elkapta a tekintetét rólam, és lesütötte szemét. Mormolt valamit még Jacobnak, majd elindult kifelé.
Szememmel követtem, majd mikor kilépett az ajtón Új barátomra vetettem tekintetem kérdőn.
Az arcán egyszerre bűntudat és harag látszott. Nem értettem semmit a fejemben csak úgy kavarogtak a gondolatok. Mit csináltam? Mérgesek rám? De hát miért? Tettem valamit amit nem kellett volna?
Majd nagymamám hangjára lettem figyelmes.
- Jaj drága kis unokám! Vigyázz magadra! És érezd jól magad! Szerezz sok új barátot és fogadj szót a szüleidnek! - mondta fájdalommal teli arccal megfogva két karomat, mint ahogy Byron tette pár perccel ezelőtt.
- Rendben Nagyi! Te is vigyázz magadra! - mondtam a lassan 70 éves nagymamámnak és szomorúan bólintott.
Átöleltem őt, kivel egykor minden nap találkoztunk, de most már nem tehetem meg, hogy mindig átmenjek hozzá, akár csak azért, hogy megkóstoljam a főztjét, nem segíthetek neki az állatokat gondozni. Nem tehetem már semmi mással boldoggá, csak ha láthat.
A hosszú ölelésnek édesanyám hangja vetett véget.
- Lassan induljunk! Fél óra múlva megy a gép!
- Hát akkor siessünk!- mondta nagyi, és már indult is kifelé.
- Remélem mikor legközelebb látlak ugyan ilyen erőben leszel! - mondtam elkacarászva a végét sportos nagyanyámnak, aki ugyanúgy elnevette magát. Kora ellenére jól bírta magát. El lehetett képzelni őt futóverseny első helyezettjének.
A gondolattól hogy nagyi a dobogó legfelső szintjén áll mellette két világbajnokkal és az arany kupát tartja arany éremmel a nyakába, elnevettem magam.
Jókedvűen kísértem ki az udvarra, de az én mosolyom lefagyott az arcomról amikor Byron komoly arccal már bent ült Jacob autójában az anyós ülésen.
Könnyes búcsút vettünk egymástól mindannyian kivéve egy személyt és már szálltak is be az autóba, melyek a repülőtérre viszik őket.
A szívem mintha összeszorították volna. Nem tudtam nem Byronra nézni fájdalmas arccal. De ő ügyet sem vetett rám. Még egy pillantásra sem voltam méltó hogy legalább felémfordítsa a fejét vagy valami.
A könnyeket alig bírtam visszatartani. Mindenki integetett, anyáék még eleresztettek egy "Vigyázzatok a házra" figyelmeztetést.
Csak én és Jacky maradtunk a háznál, s mikor már elindultak én nem tudtam tovább tartani a könnyeimet. Villám gyorsasággal tettem egy 180°os szöget és rohantam fel a szobámba. Láttam a bátyám hirtelen meglepett arcát egy pillanatra de nem érdekelt.
Ő futott utánam és mikor felértem a szobámba magamra zártam az ajtót , és mint mikor összevesztünk Byronnal teljes sötétségbe zárkóztam. Jacky fél óráig dörömbölt és könyörgött hogy nyissam ki, és próbált megnyugtatni hogy még látjuk egymást de nem érdekelt. Fogalma sem volt hogy miért zokogok, akkor meg hagyjon békén.
Lassan abbahagyta a dörömbölést és elment az ajtómtól. Nagyon hálás voltam ezért neki. Csak egyedül akartam lenni. Majd hirtelen elnyomott az álom.
Már nagyban tartott a buli, mikor megjelentek… épp készülődtünk a záró bálra. Itt volt minden támogatónk és család tagunk akik kedden, ugyanúgy visszamennek szülőföldjükre mint barátaim.
Nem voltam hozzászokva ahoz hogy magassarkúban szaladgáljak, így egyszer csak megbotlottam, de Jake pont elkapott.
- Jaj köszi szépen! Szia! - öleltem meg mikor végre meg tudtam állni a saját lábamon Jake segítsége nélkül.
- Szia! Na most már biztos hogy még szívatásból sem fogok felvenni magassarkút! - mondta Jake nevetve.
- Üdv Billy!! - köszöntem Jake mögött lévő férfinak.
- Szia Szoffy! Hogy s mint vagy?
- Elég jól. És ön?
- Jaj kérlek tegezz! Egyébként jól vagyok köszönöm.
- Rendben elnézést! – mondtam pironkodva, majd Jake felé vetettem az érdeklődésem.
- Látom fel vagy nagyon pörögve! - mondta Jake.
- Igen! Annyira hiányoztál! - öleltem meg és olyan jó volt érezni az erdő illatát. Mintha már ezer éve nem jártam volna ott. - Fáradjatok beljebb! - engedtem el végül észrevéve magamat hogy egy tiszta kínos helyzetbe sodortam magam.
- Köszönjük! De nem sokáig maradhatunk. - mondta Billy és az én kedvszintem máris a padlón hevert.
- Hát rendben. - válaszoltam mosolyt erőltetve arcomra - Kb. Meddig maradtok?
- Csak fél órát. Dolgom van utána.- válaszolta Jake.
- Este 10órakkor? - kacagtam el magam hitetlenkedve.
Mi dolga lehet ilyen későn?
- Igen és ez nem pár perces dolog! – válaszolta, majd csodálkozva meredtem rá.
A csodálkozásomat, Byron köszöntése törte meg, és rögtön indultunk is a csapathoz.
♪ღ♪
Az elkövetkezendő napok olyan gyorsan szaladtak mint amit még sosem éltem át. Egyik óráról a másikra este lett. Majd mikor a végső nap eljött...
- Byron!! - ordítottam torkom szakadtából mikor nem találtam szobájában.
- Szoffy!!Mi a baj? - kérdezte rémülten mögülem fogkefével a szájában.
Amint megláttam a nyakába ugrottam sírva. Megijedtem hogy elment. Egyáltalán nem akartam elengedni., viszont sajnos teljesen tudatában voltam annak hogy most itt a vég. Nem Találkozgathatunk úgy minden nap mint régen. Tudtam hogy hónapokig nem fogom látni.
- Szoffy!! Mi a baj? Miért sírsz?- kérdezte rémülten miközben a vállán zokogtam.
Én csak megráztam a fejem és nem tudtam elállítani a könnyeimet.
- Jaj ne csináld ezt! Ne nehezítsd meg még jobban a búcsúzást kérlek!! – kérlelt szomorú arccal, majd mégszorosabban átölelt.
Mikor egy kicsit meg nyugodtam olyan öt perc múlva, eltolt magától, és megszorította a kezemet.
- Figyelj!! Minden nap fogunk beszélgetni! És fogunk még találkozni hidd el! Talán majd egy két hétvégén eljössz vagy eljövünk ,és a szüneteket is együtt töltjük majd! Megbeszéltük?
Még nem tudtam megszólalni, de egy bólintást sikerült magamra erőltetni.
- Kedvesem!! - hallatszott a földszintről Sara hangja.
Byron rögtön leszaladt én pedig csak ott álltam egy helyben, lefagyva. Fejemet lehajtottam, és elkezdtem újra sírni egymagamban, fájdalmas nyögéseket hallatva. Zokogtam, hogy többé nem láthatom.
Kezemmel letöröltem a könnyeimet, megpróbáltam ahogy tudtam rendbeszedni magam, de még mindig szükségem volt egy tükörre, így hát erőt vettem magamon, és bevánszorogtam a fürdőszobába.
A tükör mintha egy szellemet ábrázolt volna, amint megláttam magam benne. Falfehér arcomra mintha csak zebracsíkokat festett volna a szemceruza… nem akartam elhinni hogy ez tényleg én vagyok. Megérintettem az arcom, és falfehér arcom tűzben égett.
Gyorsan rendbeszedtem magam, egy kis mosakodás, smink és már szaladtam is le az emeletre hogy az utolsó perceimet eltöltsem szívemnek oly kedves embereivel.
A lépcsőfokokból már csak pár volt hogy leérjek a földszintre mikor megláttam Jaket és Byront beszélgetni. Mikor észrevettek, a tekintetük hirtelen olyan volt, mintha csak az ellenséget látták volna, és ez nagyon fájdalmas volt, hogy pont Byron néz így rám.
Mikor már hosszan figyeltük egymást régi barátom elkapta a tekintetét rólam, és lesütötte szemét. Mormolt valamit még Jacobnak, majd elindult kifelé.
Szememmel követtem, majd mikor kilépett az ajtón Új barátomra vetettem tekintetem kérdőn.
Az arcán egyszerre bűntudat és harag látszott. Nem értettem semmit a fejemben csak úgy kavarogtak a gondolatok. Mit csináltam? Mérgesek rám? De hát miért? Tettem valamit amit nem kellett volna?
Majd nagymamám hangjára lettem figyelmes.
- Jaj drága kis unokám! Vigyázz magadra! És érezd jól magad! Szerezz sok új barátot és fogadj szót a szüleidnek! - mondta fájdalommal teli arccal megfogva két karomat, mint ahogy Byron tette pár perccel ezelőtt.
- Rendben Nagyi! Te is vigyázz magadra! - mondtam a lassan 70 éves nagymamámnak és szomorúan bólintott.
Átöleltem őt, kivel egykor minden nap találkoztunk, de most már nem tehetem meg, hogy mindig átmenjek hozzá, akár csak azért, hogy megkóstoljam a főztjét, nem segíthetek neki az állatokat gondozni. Nem tehetem már semmi mással boldoggá, csak ha láthat.
A hosszú ölelésnek édesanyám hangja vetett véget.
- Lassan induljunk! Fél óra múlva megy a gép!
- Hát akkor siessünk!- mondta nagyi, és már indult is kifelé.
- Remélem mikor legközelebb látlak ugyan ilyen erőben leszel! - mondtam elkacarászva a végét sportos nagyanyámnak, aki ugyanúgy elnevette magát. Kora ellenére jól bírta magát. El lehetett képzelni őt futóverseny első helyezettjének.
A gondolattól hogy nagyi a dobogó legfelső szintjén áll mellette két világbajnokkal és az arany kupát tartja arany éremmel a nyakába, elnevettem magam.
Jókedvűen kísértem ki az udvarra, de az én mosolyom lefagyott az arcomról amikor Byron komoly arccal már bent ült Jacob autójában az anyós ülésen.
Könnyes búcsút vettünk egymástól mindannyian kivéve egy személyt és már szálltak is be az autóba, melyek a repülőtérre viszik őket.
A szívem mintha összeszorították volna. Nem tudtam nem Byronra nézni fájdalmas arccal. De ő ügyet sem vetett rám. Még egy pillantásra sem voltam méltó hogy legalább felémfordítsa a fejét vagy valami.
A könnyeket alig bírtam visszatartani. Mindenki integetett, anyáék még eleresztettek egy "Vigyázzatok a házra" figyelmeztetést.
Csak én és Jacky maradtunk a háznál, s mikor már elindultak én nem tudtam tovább tartani a könnyeimet. Villám gyorsasággal tettem egy 180°os szöget és rohantam fel a szobámba. Láttam a bátyám hirtelen meglepett arcát egy pillanatra de nem érdekelt.
Ő futott utánam és mikor felértem a szobámba magamra zártam az ajtót , és mint mikor összevesztünk Byronnal teljes sötétségbe zárkóztam. Jacky fél óráig dörömbölt és könyörgött hogy nyissam ki, és próbált megnyugtatni hogy még látjuk egymást de nem érdekelt. Fogalma sem volt hogy miért zokogok, akkor meg hagyjon békén.
Lassan abbahagyta a dörömbölést és elment az ajtómtól. Nagyon hálás voltam ezért neki. Csak egyedül akartam lenni. Majd hirtelen elnyomott az álom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése