23. fejezet

Egy női sikítást hallottunk és utána egy jó hosszú bosszús káromkodást, majd nyugtató szavak egy másik lánytól... Innen jött nem messze.
Megállt ez az egész csodás pillanat. Felfigyeltünk a hangokra, s felálltunk, majd elindultunk az erdő felé ahonnan meghallottuk.
- Ti meg merre mentek? – kérdezte Quil egy fél paradicsommal a szájában.
- Meghallottunk valamit mindjárt jövünk. – közöltem velük s elindultunk megint.
- Mi ne menjünk? – kérdezte vissza s mosolyogva hátrafordultam.
- Nem kell köszi!! Egyél csak nyugodtan! – mondtam és követtem Jaket aki előre ment,
Még láttam h megrándította a vállát és visszafordul a zabapulthoz.
Jelenleg is a föld felett jártam fél méterrel… legalábbis úgy éreztem magam teljesen. Jake is nagyon szórakozott volt és boldog.
- Jaj átkozom azt aki megzavart! – mondta mosollyal a hangjában.
- Hát én is! Amint meglátom jól leszidom hogy egy csodás pillanatot zavart meg. – válaszoltam szinte nevetve.
- Ja!! De… ugye… tudod hogy már hozzám tartozol igaz? – fogta meg a kezem s nem bírtam megszólalni a boldogságtól, csak bólintottam s mentem tovább.
Idővel elengedtük egymás kezét hisz szerintem akár milyen jó érzés tartozni valakihez, ez kissé akkor is kényelmetlen volt így ugrálni át a fatörzseken hogy össze vagyunk kötve…
Nevetgélve, játszadozva mentünk a káromkodások felé és már hallottam a csaj hangjában hogy nem lesz valami kedves hisz olyan dühös volt hogy a hangjában nem hallatszott más csak az hogy mindjárt felrobban.
Az utolsó farönköt is nevetve, boldogan ugortuk át és véletlenül egymásnak is mentünk a nagy lendülettől.
- Hello! – köszöntem óriási mosollyal mikor megláttam a szőke csajt aki azon bosszankodik h a magas sarkújának a sarka eltört.
- Áh helyi lakosok!! – örült meg s a hangja egy oktávval feljebb szökött. Komolyan olyan volt mintha már lassan sírna attól hogy végre valaki a segítségére sietett. – Jaj annyira örülök hogy itt vannak! Ki tudnátok vezetni erről a szörnyű helyről már majd megfagyok és a cipőm is… ÁÁÁÁ! – kiabált dühében s már komolyan úgy nézett ki mint aki az őrültek házából szökött meg.
- Nyugi-nyugi!! Már megyünk is!! Csak hagyd a hisztit!! – mondtam mosolyogva s barátomra néztem.
Teljesen le volt dermedve és csak a szőke szépséget bírta bámulni. Meg se szólalt… mintha levegőt se vett volna. Teljesen lefagyott s féltem hogy valami baja van.
- Jake! Jól vagy? – értem hozzá, és aggódva néztem rá.
- Ömm… Igen jól vagyok! – mosolygott rám egy pillanatra, majd újból a csajra nézett mégnagyobb mosollyal. Épp mondani akartam hogy indulhatnánk akkor ha semmi baja de ő mondta helyettem is – Szoffy! Te menj vissza nyugodtan a buliba! Úgyis a te ötletedet használják és szerintem kíváncsi is vagy az ősökre… én pedig ha nem probléma elviszem ezt a szépséget és a barátnőjét ahova tartoznak – mosolygott még mindig a csajra de még akkor se méltóztatott rám nézni amikor nekem beszélt. És mi az hogy szépség? Most akkor mi van köztünk? Mi a fene ütött belé? Így még nem viselkedett! És ez igenis rosszul esik… na majd kifaggatom mi baja.
- Nos? – nézett rám elbűvölő szemekkel a szőke, és kerestem a szavakat. Nem tudtam mit mondjak… Most engedjek vagy se? Végül csak egy szót tudtam kinyögni.
- Oké… - mondtam s meg el is indultam vissza.
Még hallottam egy sikkantást és reflexesen hátranéztem.
Jake az ölébe vette a szőkeséget s ő meg örömmel nézett rá, amire összeszorult a szívem s sírni támadt kedvem.
Jacob a buliba tessékelt de most nem bírtam köztük lenni. Jake nélkül nem olyan jó, így irányt váltottam s a szakadékhoz mentem inkább.
Szép lassan közelítettem meg célomat és nem tudtam másra gondolni csak arra hogy mi lett Jacobbal… Mi az hogy szépség és miért csak egyedül kíséri el őket? Most akkor mi van közöttünk és miért meredt úgy rá mint… mint…
A kérdések csak záporoztak s lassacskán már a könnyeim is. Mire odaértem a kedvenc helyemre a hold már magasodott a tenger felett s a hullámok visszatükrözték a fényét. Hűvös szél fújt de nem fáztam. Remegtem a sírástól s az arcom már égett a könnyektől. Csak meredtem magam elé, és bámultam a végtelent. Nem bírtam megnyugodni. Egy fél óra után összehúztam magam előtt a lábaimat s a kezemmel összekulcsoltam őket. Nem bírtam megnyugodni.
Hirtelen hallatszott egy hatalmas meglepődött hang a „tábor” felől és tudom hogy történt valami szellemes dolog. Kicsit megszeppentem, de nem sok idő telt el amíg újra el nem sírtam magam.
Csak zokogtam és nem tudtam semmi mást csinálni. Egy idő után már azt sem tudtam miért aggódok ennyire. Hisz csak kedves akart lenni de mégis… fáj hogy úgy meredt rá.
Fájdalmamban sikítottam egyet. Már nem bírtam magamban tartani azt a keserűséget, s így próbáltam kiengedni magamból.
- Szoffy mi a baj? – kérdezte aggódva egy fájdalmas hang mögülem s a vállamra tette a kezét.
Annyira megijedtem hogy ugrottam egyet és még jobban elkezdtem sírni pedig épphogy le kellett volna nyugtatnom magam.
- Nyugi!! Itt van!! Semmi nem történt! Csak hagyd abba a bőgést mert megijeszted! - Mondogattam magamnak ezeket a szavakat még mindig begubózva majd szép lassan lenyugodtam s mire újból megszólalt már csak hüppögtem.
- Mi történt? Miért nem vagy a szelleműzésen? Mikor visszaértem nem láttalak sehol.
- Én… én csak – akadozott a hangom – mi történt? Mi volt azzal a csajjal? Miért… ?
- Szoffy!! – bújt hozzám s megölelt – Sajnálom! Bocsáss meg! De…
Tudtam hogy mit akar mondani… szinte hallottam a gondolatait.
- Nem lehetünk együtt! – suttogtam , majd felpattantam s az erdőbe rohantam.
Nem bírtam az maradni ami voltam. A ruha megfeszült rajtam s újból farkasként szeltem át az erdőt.
Nevetést hallottam s újabb képek villantak be hirtelen.
Meghökkentem tőlük. Embry és Paul játszottak de most patthelyzetben vagyok… nem akarom hogy megtudják mi van köztünk Jacobbal… vagyis mi volt… vagy mi lett volna. Tudtam, hogy kinevetnek és nem akartam h az érzelmeim vicc tárgyává váljanak.
- Szoffy!! – kapcsolódott be Jake is, de az ő gondolatai is hirtelen a két srác felé irányult.
- Mi történt? – állt le a játék s szemükben látszott hogy a tűz közelében vannak, majd Ahogy a többiek is átváltoznak.
- NeNeNe!!! Kérlek!!! Hagyatok!! Légyszi!! – nyüszítettem egy hatalmasat, de valójában ugyanolyan fájdalmas ordítás lett volna mint pár perccel ezelőtt.
- De mi történt? – kérdezte Paul hatalmas kíváncsisággal, s éreztem azt a nyomott levegőt amit az én érzelmeim ködösítenek.
Legjobb barátom gondolatai rögtön elevenedtek, s én nem bírtam ugyanazt végignézni, már amikor elkezdődött az egész égették a pofám a könnyek, s mikor „Mirandához” ért…
Egy óriásit vonyítottam s a hangom egészen Emily házáig hallatta magát. Muszáj volt visszaváltoznom! Ha most nem teszem akkor elrontok mindent… épp eleget rontottam a hangulaton… talán még menthető a jókedv ha most elmegyek. Farkasként sírtam az egész erdőn á, míg közeledtem Emilyék háza felé. Nem akartam olyan lenni mint Leah.
Amint a szobába értem rögtön átváltoztam de ez olyan nehezen ment hogy minden erőmet felhasználtam. Nem nagyon akart a farkas énem újból elrejtőzni.
Az utolsó szavak amiket hallottam az én nevem volt.
Rögtön becsaptam az ajtót és annak támaszkodva, sírva lecsúsztam a földre. Még hallottam ahogy a többiek nyüszítve ácsorognak kint s legszívesebben bejönnének.
Megrémültem ahogy az ajtó elkezdett rázkódni, majd a kopogáshoz társult egy aggódó női hang is.
- Szoffy! Kérlek nyisd kis!! – kiabált Leah a túl oldalon, majd lassan feltápászkodtam, az, és kinyitottam neki az ajtót egy fél percre, míg be tudott bújni a szűk nyíláson…
Ő volt az, aki bezárta kulcsra az ajtót, és nagyon hálás voltam érte, majd a karjaiba zárt s a vállába sírtam ki minden fájdalmamat.
Csitított, simogatott, s mindez nagyon jól esett. Tudom jól h ő az, aki ugyanabban a cipőben jár mint én, majd egy kis idő után megnyugodtam, s hálásan felnéztem rá.
- Köszönöm! – nyögtem ki, és szorosabban hozzábújtam.
- Szívesen! Örömmel tettem hisz tudom mit érzel. – mondta, majd eltolt magától, felállt s felém nyújtotta kezét.
Segítségét elfogadtam, majd az utolsó könnycseppet is letöröltem arcomról, mikor már talpon voltam, s kerestem egy tisztes göncöt, majd magabiztosan kinyitottam a zárat, és kiléptem a nagyvilágba.
Leah kikerült és előrement. Biztos valami sürgős dolga támadt de nem haragudtam rá.
Míg lassan kiballagtam elhatároztam, hogy nem fogom hátráltatni a falkát. Ugyanúgy fogok tanulni és őrködni mint eddig és elfogadom azt a tényt, hogy Jacob bevésődött.
Megint a szemembe szöktek a könnyek, de nem engedtem el őket. Nagy levegőt vettem s körbenéztem, és a már lassacskán kialudt tűz körül ott ültek a farkasok, s aggódva néztek rám.
Mikor a tekintetem Jacob szemeit elérték, csak egy pillanatra bírta a szemkontaktust, s rögtön lesütötte a szemét.
Óriási mosolyt erőltettem az arcomra, s láttam hogy mindenki aki még itt volt, nagyot néztek rajtam.
Mosolyogva ügettem feléjük, s szinte már én is elhittem hogy így a legjobb… ilyenkor voltam nagyon hálás az optimistaságomnak, hogy amikor ordítva kéne elfutnom, eluralkodik rajtam s őrült boldogság.
Jacob nyakába ugrottam aki észre sem vette hogy közeledek, csak a földet bámulta óriási bűntudattal.
- Szia!! - mondtam hatalmas ölelésbe részesülve, majd eltávolodtam tőle hogy lássam az arckifejezését, amin nem lepődtem meg.
- Szia. – mondta szomorúan, mégis meglepetten.
- Jaj annyira örülök hogy végre megtaláltad a másik feledet! – ugráltam, s szemem sarkából láttam a többiek leesett állát.
- Tényleg? – meredt rám gyanúsan, és erre csak bólogatni tudtam.
A nap lassan felkelt. A csillagok egyre jobban halványodtak, s próbáltam feldobni a hangulatot amit egy idő után túlzásba vittem és a többség már sírt a bénaságaimon és a régi történeteimen.
Majd amikor a nap már magasan fenn volt, Sam gyanúsan rám nézett, majd átugrotta a szenet s farkasként előttem termett.
Ijedten hátrahőköltem s bár a földön voltam egyre közelebb jött mérhetetlen haragot látva szemeiben.
Valahogy felálltam s úgy mentem hátrébb egészen addig míg egy fának neki nem mentem.
A többiek is csak nézték hogy mi történik, de nem voltak képesek segíteni leállítani az alfát.
Újból átváltoztam s hallottam hogy Sam bosszút akar, és végezni a kivétellel…
- Áh szóval azt hiszed képes lennél megölni?
- Azt hiszem? Egy harapás és már téged is meg kell idézni!
- Sok sikert! – mondtam s elkezdtünk verekedni.
Kapcsolódtak a többiek is, és megijedtem hogy most tényleg meghalok… ennyien simán kinyírnak… jó talán egyedül Sam nem de így hogy újból öten jönnek rám…
- Nyugis Szoffy!! Veled vagyok! – hallatszott Jake, és őt követően még csatlakozott Paul is.
Elkezdődött a harc.
Három- három ellen. Végre igazságos volt a küzdelem és most értettem meg mi az hogy összejátszás…
A harc nagy része fejben játszódott le, hisz pár lépést muszáj volt kivennünk mert az „ellenség” tudta mit lépünk, és így ők is változtattak folyton a stratégián.