20. fejezet

- Szoffy! – rázott Jake eszeveszetten , s feleszméltem a pár pillanatnyi ájulásból.
- I... igen … - nyüszögtem, s megcsuklott a hangom.
Vissza akartam menni abba az álomba amibe most csöppentem. A Szemem könnybe lábadt, s legördült egy könnycsepp.
- Szoffy! Mi a baj? – kérdezte rémülten a karjaiban tartva.
- Vissza akarok menni! Újból farkasként szeretném szelni az erdőt… már azt hittem igaz de úgy látszik visszacsöppentem a valóságba. – sírtam, s a tenyereimbe rejtőztem, míg Jake az ölében tartott.
- Nem álmodtál! – mosolygott – ez a valóság… de biztos hogy ez akarsz lenni?
- Igen!! Igen Igen és Igen!!! – karjaim a nyaka köré fonódtak és a vállába sírtam tovább. – Akkor tényleg nem álmodtam? – kérdeztem kissé zavartan.
Felnéztem barátomra, s ő csak mosolyogva rázta a fejét.
Kellőképpen megnyugodtam, de most esett le mi lettem valóban.
Eszembe jutottak a hátrányok, és Emily szavai.
„Elég sok munkájuk van. Vigyázni egy városra... bele se merek gondolni milyen. Bár mikor visszajönnek az őr járatról mindig jókedvűk , vagy haragosak. Valami mindig van. És ez a gondolatos izé is… nem csoda hogy általában veszekednek, hisz ha valamire nem akarsz gondolni akkor is arra gondolsz. Na és pluszba nem is ez a legnagyobb gondjuk.”
Kissé fura volt beleképzelni a jövőbe, de igenis megcsinálom. Még jó hogy nincsenek olyan huh de nagy titkaim… csak az a baj hogy mostantól megbízhatatlan leszek és sajnos kíváncsi is vagyok. Ezzel nehéz lesz megküzdeni, már látom előre, és persze nem is akarok az a kigyúrt csajszika lenni aki hatalmas izmokkal született. Ez a bevésődés dolog pedig… hát ez sem valami leányálom…
Mikor feleszméltem a gondolataimból felfogtam, hogy Jacob a karjaiban visz hazafelé, és már látni Emilyék házát.
Totál elpirultam, és mozgolódni kezdtem hogy kiessek a karjaiból, de stabilan tartott. Csak előre meredt de az arcára csibészes mosoly ült.
- Lécci tegyél le! – kérleltem mikor már nem láttam semmi esélyét hogy kiszabaduljak karjaiból.
- Nem! – mondta ugyanazzal az arc kifejezéssel és csak előre meredt a cél felé.
- Kérlek! Ki fognak cikizni a srácok! – könyörögtem tovább.
- Nem! – makacskodott, s már a ház előtt is voltunk.
Megállt a lépcsők előtt egy percre s a levegőbe szaglászott.
Én is utánoztam… vagyis a szaglászásban hisz állni nem állhattam a saját lábamon.
Édes Muffinok illatát éreztem, majd Jaredet, Quilt, Pault és Seth hangját hallottam, és a háziasszonyunkat Emilyt.
- Jaj ne!! Inkább a komolyabb társaság lenne itt! Az elkövetkezendő néhány percet érzem hogy nehezen élem túl…
Jake szemeibe néztem kisfarkasszemekkel, de ő egy gonosz mosolyt vetett rám, és feldobott a levegőbe, majd a bal kezével feltolt a vállára, hogy hasaljak rajta.
Erre a műveletre egy óriásit sikítottam, majd a jobb karjával átfogta a lábaimat s kinyitotta az ajtót, majd újból visszavett az ölébe s belépdelt a házba.
Rögtön Jaredék felé fordultam félve. Ők először értetlenül néztek rám, majd elmosolyodtak, amire én gyilkos pillantást vetettem Jacobra.
- Meghoztam a bajba jutott farkast. – mosolygott a társainkra nézve, majd közelebb hajolt az arcomhoz.
Kirázott az ideg hogy most miért hajol ilyen közel az arcomhoz. Rémülten tekintettem rá, s az ajkaink szinte összeértek. A levegőt eszeveszett gyorsasággal vettem és hallottam ahogy a szívem ritmusa egyre gyorsul és gyorsul.
Már szinte megcsókolt amikor a lábaimat leengedte szép lassan, egyre közelebb húzott magához, és az arcunkat még mindig ugyanabban a távolságban tartotta.
Majd mikor a lábam már a földön volt és a testem is egyensúlyban eltávolodott, egy jó nagyot mosolygott.
Leesett az állam és a srácok kuncogására iszonyú dühös lettem. A szégyent minden porcikámon éreztem. Legszívesebben elfutottam volna de nem tettem. Elhatároztam hogy nem fogok többé elfutni ha valamivel szívatnak.
A Falka tagok hangos nevetgélése igazán irritált. Már a kezem szinte felemeltem hogy egy jó nagy pofont nyomjak Jacobnak, de ezt sem láttam jó ötletnek… inkább ökölbe szorítottam, hogy jobban fájjon neki, majd lesütöttem a szemem, és egy gonosz mosoly jelent meg az arcomon.
- Nyugi! – mondta Jake és tenyereit a karjaimra helyezte.
Kinyitottam a szemem s haragosan rápillantottam barátomra aki teljesen komoly volt most már, s a nevetgélést sem hallottam. Oldalra pillantottam, s láttam ahogy a többiek feszülten figyelnek, majd visszanéztem barátomra, s nagy levegőt vettem ellazítva az izmaimat.
Visszaerőltettem magamat a nyugis állapotba, s sajnálkozva néztem Jacobra.
Megijedtem hogy képes lettem voltam erre… Rémült voltam… Mi lesz ha ennél jobban idegesít valami? Ez még csak enyhe tinicsíny lehetett… de mi lesz ha majd komolyra fordul a helyzet?
Megint szaporábban vettem a levegőt, s bocsánat kérően tekintettem barátom szemeibe, ki nagy levegőt vett annak örömére hogy nem történt semmi baj, majd megölelt.
- Semmi baj! Ez normális! Majd beleszoksz! – mondta a nyakamba, de én csak álltam mint egy szobor. – És bocsáss meg! – nyüszögött, de én csak megráztam a fejem jelezve, hogy semmi baj nincs, majd elindultam és leültem a helyemre halál nyugodtan.
A három farkas vissza fordult az asztalhoz, Sethel együtt akiben volt annyi együttérzés hogy visszafogta magát és inkább csak mosolygott az előző jelenetemen.
Emily bejött az ebédlőbe és mosolyogva futotta rajtam végig a szemét.
- Szia!! Nos hogy érzed magad? – kérdezte kedvesen.
- Kissé kínosan… - válaszoltam s morcosan néztem Jakere aki csak mosolygott megint.
- Miről maradtam le?
Én durcásan hátat fordítottam Jacobnak aki mellettem ült, s mint egy kisgyerek a gondolatomban lévő szavakat ismételtem.
- Kérdezd tőle! – nyavalyogtam s a fejemmel felé intettem.
Karjaimat összekulcsoltam, és a többiek megint nevetésbe kezdtek, de már én is csak játékként fogtam fel ezt az egészet.
- Nos… megcsókoltam… - kamuzott, mire Emilynek leesett az álla.
A tányérok kiestek a kezéből és a mellette ülő Paul épphogy elkapta őket, de így is nagy csörömpölés támadt.
- Mi van??? – kérdeztem felkapva a vizet.
- Jaj felesleges titkolózni! Tudod hogy szeretlek! – mondta s újból közelebb húzta az ajkainkat.
Megint ugyanaz volt a helyzet mint anno de most nem vert át.
Ahogy ő közeledett én úgy távolodtam s mikor már szinte kitörtem a bordámat a szájára tettem a tenyeremet s visszatoltam.
Szegény Emily csak nézett ki a fejéből még mindig tátott szájjal.
- Nincs köztünk semmi! – világosítottam fel Emilyt – csak… minek is lehetne ezt nevezni?? – néztem kérdően Jacobra akire most egy kissé pipa voltam.
A vállával meglökött mosolyogva és én is elnevettem magam. Olyan őszintén nevettem már mint Paulék, mikor megjött Sam.
- Szia kicsim!! – suhant át a konyhán hogy egy csókot adjon menyasszonyának. – Mi a baj ? – kérdezte mikor elváltak az ajkaik.
Síri csend uralkodott el. Érezni lehetett a levegőben hogy hazajött a ház ura. Mindenki feszülten figyelte Samet és nem mert megszólalni.
Én még mindig mosolyogtam… sajnos nem bírtam megállni a mosolygást, na meg tudtam milyen Sam… nem vernek át megint. Még ha most farkas is lettem, nem változik semmi más a barátságot illetően… vagyis igen… most már testvérek is vagyunk, ami még szorosabb kapcsolat.
- Hogy érzed magad? – kérdezte témát terelve.
- Egész jól… csak próbára teszik a friss húst.
- Héé!! Mi csak ki akarunk képezni!! – védekezett Jared.
- Mi történt? – kérdezte Jaredra nézve, aki Jacobra nézett, s ő meg Emilyre.
Végül a „szemezés” rajtam kötött ki, én meg csak egy óriásit sóhajtottam.
- Jake szívatott! – árulkodtam kisgyermek módjára.
- Hé! Ez a közösség az összetartásról szól és…
- Mégis mit tett veled? – vágott Jacob szavába Sam.
- Ömmm …. – gondolkoztam de nem jutott semmi olyan az eszembe amivel legalább védhetném a barátaimat. – Mindegy.
Jake szavai szinte belém hatoltak. Közösség, összetartás. Igen! Újból tartozok valahova, s ezt muszáj meghálálnom.
Sam a kijárat felé lépdelt, majd az ajtót kitárva visszafordult, és a fejével intett hogy mennyek utána.
Jacob felállt és megint a vállára vett, és újból felsikítottam ijedtemben, majd elkezdtem püfölni a hátát hogy tegyen le, de valószínűleg észre se vette. A csapat többi tagja is lelkesen követett s mosolyogva nézték az egyre dühösebb arcom, de nem hagytam abba az istenért sem verést.
Mikor kb. az erdő mellé értünk eszembe jutott hogy nem is a hátát kéne bántanom hanem…
Felemeltem az egyik lábamat, s jó nagyot rúgtam a hasába… sajnos lejjebb nem ment.
Végre elengedett s én sikeresen leestem a földre ami után én is nyavalyogtam egy sort.
Sam hátranézett, s elkezdett nevetni a többiekkel együtt, de hamar komolyra váltott s mint ahogy a főnökökhöz méltó, ránk szólt.
- Na gyerünk már!! Kíváncsi vagyok… és ha ki akarjátok képezni akkor ne ebben az alakban tegyétek! – utasított, majd felálltuk, és követtük a többieket, akik előre mentek.
Még lökdösődtünk egy sort és jól szórakoztunk, amíg be nem értünk az erdő sűrűjébe.