25. fejezet

Nem jött utánam senki, ami kicsit rosszul esett de örültem is egyben az egyedüllétnek… örültem, hogy kiüríthettem a gondolataimat egyedül a csodás látványba merengve, ahogy egyre jobban erősödik a hold világa a lila, barackvirág színben úszva.
A fellegek mostanában eléggé eltűntek, pont az ilyen borús időkre… vagyis… kinek mi.
Az a csaj bizonyára azt mondaná hogy „Direkt nekem süt a nap” azt’ sehol semmi… csak jó kedve van az égieknek, vagy csak engem próbál felvidítani ami bár nem sikerül, de megnyugtat, és talán felszabadítja kicsit a lelkem.
Csak merengtem a semmibe s közben a történteken gondolkoztam.
Hogy lehet ilyen? A bevésődés ennyire ködösíti a rólam alkotott képét? Mi lett ezzel a barátsággal? Miért tűnt el hirtelen minden öröm a szeméből, miközben rám nézett?
Hiányoznak azok a napok, azok a nevetések… pedig még alig egy pár nap telt el azóta. Hiányzik az az önfeledt nevetés, a kézen fogva sétálás vagy az ugrálás a nyakába és a kergetőzés. Ezekre a gondolatokra mosolyogva gondolok vissza, viszont miután mindezt lepörgettem magam utána jönnek ezek a napok, s a mosoly is már csak múlt marad.
A hold világa már elnyomta a napot, s már a szemem is kezdett leragadni, mégis fenn maradtam. Éreztem hogy akármilyen álmos is vagyok úgysem tudnék elaludni, max. a könnyeim között.
Ismerős illat derengett, mégis idegen volt. Erős parfüm szagot, s kéj vágyat éreztem közeledni. Majd a léptek amik eddig próbáltak nesz nélkül közeledni elhaltak, s egy szomorú sóhaj követte őket közvetlenül mögöttem. Nem néztem hátra, nem volt erőm ahhoz hogy újra lássam őt. Nem akartam ezt átélni, hogy őt is elveszítsem, hogy vele is veszekedjek. Nem akartam hogy magyarázkodjon hisz felesleges. Ő már így se úgy se lesz az ki volt, mégis e érzelmek mögött törhetetlen remény bujkált. Ugyanúgy ültem mint két órával ezelőtt, összegubózva, s bámulva a tájat, ami lassan elsötétedik, mint azok az emlékek, amit félek elveszíteni.
Az én napom most fordult ellenem, s sötétség járta át lelkemet. Csak egy fagyos ékkő világított meg világom, apró kristályokkal, mi a hatalmas fájdalmakra emlékeztetnek, amiket még át sem éltem.
S ezen kristályok, egy darabkája most vetett bennem fájdalmat. Bár csak egy töredék, mégis fájdalmat okoz, s vízcseppenként távozik belőlem, aminek maró sója vörössé változtatja bőrömet ezzel is fájdalmat okozva.
A talaj mellettem megsüppedt, majd már szinte egy magasságban voltam azzal a személlyel, aki egykor a jövőt jelentette, most meg már ő is a múlthoz tartozott.
- Olyan szép ma a hold. – szólalt meg, s erre elkezdtek záporozni a könnyeim, és még jobban összehúztam magam, az ölembe temetve arcomat – Bocsáss meg! Hülye voltam okkal haragszol rám! Nem akarom hogy haragudj! – bökte ki gyorsan, s jobban nem tudtam összehúzni magam sajnos, pedig legszívesebben most azonnal eltűnnék.
- Nem haragszom rád! Csak hiányozni fogsz. – leheltem az ölembe, de megnyílni nem voltam képes.
- De hisz itt leszek minden nap és bunkóság nélkül is el lehet velünk társalogni. Tudom hogy attól félsz, nem látsz soha többé, de az érzéseim nem változtak, és én sem akarlak soha elveszíteni még ha van is mellettem valaki. Én… nem akartam ezt. Miután Bella végképp elhagyott már csak a bevésődésemet vártam, majd jöttél te és… minden megváltozott… a nevetésed megváltoztatták a borús napjaimat és a fiúk örültek neki hogy visszatért az az életvidám srác aki voltam. Te vagy az én napom Szoffy! Nem akarok fény nélkül élni!
Mintha így is a gondolataimba olvasna. Míg ezt elmondta átkarolt, s lassan kibújtam védelmemből, és végig a szemébe néztem. Látszott rajta az igazi megbánás, és az hogy marcangolja önmagát. Nem akarom hogy úgy járjon mint Sam, hogy amikor velem van mindig csak a bűntudat látszódjon benne. Jobbnak láttam ha elfogadom a tényeket. A bevésődést nem lehet eltusolni.
Magamra erőltettem egy kisebb mosolyt, és a szemeimmel próbáltam életet sugározni, majd így szóltam:
- Rendben! Semmi baj! Inkább te bocsáss meg hogy letámadtalak… csak tudod… még kezdő vagyok – mondtam ki az összes higgadtságomat összeszedve, s megöleltem.
- Nem hagylak magadra soha többé!
- Muszáj lesz! Én nem leszek… - nagyot nyeltem, hogy lenyeljem a sértő szavakat – Miranda közelében.
- De… Oké.
Simogatta a hátamat, s összebújva néztük tovább ahogy a felhőtlen ég és a tenger találkozik.
♪ღ♪
Addig ültünk így, míg a nap világoskékre festette az eget, aztán egy farkas üvöltést hallatott az erdő, s már tudtam mi vár rám.
Átváltoztunk mindketten, és már kezdődhetett is az első őrködésem.
- Szia Szoffy!! Velem kezded! Remélem nem baj… Jake meg egy darabig este fog ügyelni a bevésődése miatt, szóval rohanj Jake!
- Nem baj? – nézett rám bűnbánóan.
- Nem dehogy!! Menj csak siess!! – mondtam, s sajnos az érzelmeimet nem tudtam eltüntetni.
Nyüszögve hozzám bújt, majd eltűnt az erdőben, s nem láttam többé.
- Akkor kezdjük! – tereltem a figyelmem Paul felé, s elindultam. – Merre megyünk először?
- A Cullen határt ellenőrizzük. Aztán a város felé iramodunk, majd a partra és az óceán felé… de ezt külön kéne! Szóval még ha ott is vagy a part közelében, akkor is menj ellenőrizd a várost, én megyek az óceánhoz, és akkor utána ketten elmegyünk a határhoz… tudom még nem tudod hol van, ezért megyünk ketten.
- Rendben! – egyeztem bele s már rohantam is kijelölt helyemre. – Remélem összetalálkozunk egy vámpírral! – mondtam miközben élveztem a szelet.
- Hát bármi lehetséges! Legalább látnád hogy végzünk vele.
- Én is be akarok szállni! – makacskodtam.
- Max a terelésbe! Ölni még nem tudsz!
- De tudok!!! – húztam fel az orrom.
- Abban kételkedek! – mondta, mosollyal a hangjában.
Hamar végeztünk… végig kellett szimatolnom az erdő szélét, és erősen koncentrálni, hogy érzek e valami fanyar szagot… nos ilyesmit nem éreztem, csak egy munkás izzadtságát a közelben, aki a hangok alapján épp az utat töri… Paulnak bezzeg az óceán finom illata jutott a kis piszok képes volt szívatni, majd találkoztunk egy kis patak féleségnél.
Játékosan nekimentem, harapdáltam a fülét s megpróbáltam leteríteni az előző gonoszsága miatt, és sikerült is egy óra hosszas küzdés után.
Kifáradtan feküdtem rajta, és kidugva a nyelvem pihentem meg a hátán, ő meg beletörődve sorsába ugyanezt tette alattam.
- Na jó induljunk! Megmutatom neked a határt. Amit sosem szabad átlépned!
- Miért?
- Egyesség a hidegekkel.
Láttam a gondolataiban a Cullen családot. Azt a családot akik segítettek rajtam, s erről pedig az a jelenet jutott eszembe, ahogy kedvesen szólt hozzám Esme és Carlisle, na meg Alice… és Emmetten az a mosoly…
- Ők nem ezek!! Ők vámpírok!! Ezt verd ki a fejedből hogy kedveled őket!! Ellenségeink! – mordult rám Paul, s leszálltam róla.
- Rendben! – húztam össze magam, s barátom már el is indult a patak mentén, én meg követtem.
Éreztem valami pocsék szagot, ahol mi jártunk, pedig csak ez csak egy kis víz folyam.
- Ez a vámpírok szaga… tudom… pocsék…
Megálltam és még jobban meg akartam szaglászni hogy jobban a fejemben maradjon.
Közelebb nyújtóztam a patak másik fele felé, s megcsúszott az első két mancsom, és csak út tudtam megakadályozni, hogy ne a patakban végezzem, hogy átugrottam, majd egy erős szorítást éreztem, amitől nem kaptam levegőt, majd elengedett, és amint feltápászkodtam előttem állt Alice, ő is hót’ vizesen, majd Paul elém vágott, amikor a kisméretű vámpír megint mozdult,
- Maradj mögöttem! – szólt rám amikor még Alice mellé értek még páran.
Paul egyre idegesebb lett, s éreztem hogy mindjárt rájuk támad egymaga.
Kinéztem Paul mögött, hogy lássam kik vannak itt.
Csak Edward, Carlisle, Jasper és Alice állt előttünk, Paul pedig védelmezően taszított egyre hátrébb, ahogy a lányka egyre jobban közeledett.
- Szoffy? – kérdezte csilingelő hangján, és nagyot néztem.
Megismert. De hogy? Mitől?
Nem érdekelt Paul. Közelebb mentem az állítólagos ellenségemhez.
- Ne!! – morgott rám Paul s próbált elém vágni de kicseleztem.
Már csak 1méter választott el egymástól Aliccel, majd ő is közelebb jött, s mélyen a szemembe nézve megsimogatta a felem búbját.
- Hát te is átváltoztál? – kérdezte kétségbeesetten, mire Paul morgása abbamaradt.
- Ki változott még át? – kérdezte idegesen, s Edward arca megkeményedett.
Kérdően néztünk Edwardra. Tudtam hogy olvas a gondolatainkba, s láttam rajta hogy ez a kérdés nem nagyon tetszett neki.
- Ki változott át? – mentem közelebb hozzá. Tudtam hogy nem bánt.
Megrázta a fejét, majd eltűnt a szemünk előtt a halálfájdalmas arcával.
Carlislere néztem kérdően, ha már Edward nem válaszolt.
- Nem tudom mi érdekel titeket, bár sejtem. Viszont ezt hagyjuk! Felejtsük el hogy átlépted, hisz még kezdő vagy! Örülök hogy találkoztunk! – mondta, majd Jasperre nézett, s eltűntek. Még visszatekintettem Alicere, aki aggodalmasan, szomorúan nézett rám.
- Szia! – köszönt el, és már ő sem volt köztünk.
- Vajon ki változhatott még át? – aggasztotta magát tovább Paul.
- Felejtsük el! Engem is izgat,de hagyjuk! Menjünk tovább! Bocsi hogy megcsúsztam. – mondtam, majd mosolyogva másztunk ki a vízből, majd megráztam magam, és már mentem is tovább.