Fáztam...
Hirtelen megfájdult minden porcikám és hihetetlen nehéznek éreztem magam. Jeges tűszúrásokat éreztem a bal oldalamon, a jobbon pedig mintha vízben feküdtem volna.
Nagy nehezen kinyitottam a szemem, de nem láttam semmit, csak sötétséget, és némi halvány fényt a fák mögül.
Mi történik? Ez valami mellékhatása az átváltozásnak? Vagy mi?
Bevillant valami. Egy emlék kép. Futottam... és esdekeltem meg csúszkáltam a sárban, mert esett az eső.
Elsuhant felettem valami. Éreztem, ahogy szelet hord magával.
- Jake!? – próbáltam kinyögni, de egy hang se jött ki a torkomon.
„Nem nekem haza kell mennem!... Szandra? Mit tett veled? Az a baj hogy itt van?” – hangzottak a fejemben a hangok, mint emlékek.
Egy könnycsepp gördült le az eső mosta arcomon. Mindenre emlékszem... ezek szerint ez csak álom volt? Hogy közölük való lettem... mindez csak álom, a vágyaim tükrözése.
Valami a vállamhoz ért, amire összerezzentem.
- Jake? – suttogtam fájdalmasan.
- Nem! Dr. Cullen vagyok. – mutatkozott be - Sokan keresnek. – tudósított a tényekről.
- Carlisle? – kérdeztem rémülten. – A... a vámpír?
Egy halk sóhajt hallatott, amit igennek vettem és a szívverésem felgyorsult.
- Hallo! Megvan! A határtól nem messze találtam rá! Semmi baja! Talán egy kis agyrázkódása lehetett, na és biztos meg is fázott! – hadarta amilyen gyorsan csak tudta, majd egy kis szünet következett... bizonyára magyaráztak a másik vonalról - Rendben!
Hazaviszem! Megvizsgálom. Nem lesz semmi baja! Ott találkozunk! – mondta, majd megint szünetet tartott. Kivel beszélhetett? – Nyugodtan jöhet az egész falka. Nem gond! Biztosan aggódtok érte. – a másik vonalról hallatszott hírtelen egy haragos „NEM”... Sam hangja volt.
- Oké! Csak gondoltam kíváncsiak vagytok mind! De ha nem hát nem... Várunk! És szerintem hozz tiszta, meleg ruhákat neki. – ezzel letette és a vámpír a karajiba vett és már száguldottunk is.
Nem sokára egy óriási házhoz értünk, és Carlisle rögtön, szinte betörte az ajtót, majd lefektetett egy vörös fotelba.
- Nyugi! Nem bántalak! – nyugtatott látva rémült tekintetem, ahogy félve nézek rá. – Semmi baj nem lesz! Csak megvizsgállak mint minden más orvos.
- Rendben. – mondtam ki nagy nehezen.
- Bizonyára már hallottál rólam... – kezdett a csevejbe, de nem értettem mire gondol.
- Nem... nem beszéltek még külön-külön a Cullen családról... csak annyi hogy vámpírok vagytok...meg hogy nem isztok... – nem tudtam tovább mondani… nem olyan biztos az az állítás amit hallottam róluk.
Dr. Cullen épp nyitotta volna a száját mondandójára, de kivágódott az ajtó. Abban reménykedtem, hogy Sam az de a helyzet inkább csak rosszabbodott.
- Szia! Tudod, hogy nagyon meg ijesztetted az egész falkát? Még képesek voltak ránk fogni! – akadt ki egy kicsi, barna, rövid hajú lány mellém térdepelve.
- Alice! Hagyd már! Épp elég hogy tudatában van hogy kik között is van! Ne tegyél még rá egy lapáttal! – hallottam egy másik nő hangját.
Ő is mellém lépett, de nem térdepelt le, csak lehajolt. Neki is barna haja volt, bár hosszabb,és valamennyire már nőiesebb alakja,és arca volt.
- Én Esme vagyok! Jól vagy? Ne félj! Egyikünk se akar bántani! Kérsz valamit inni, enni? – kérdezte kedvesen.
- Nem köszönöm! – mondtam alig hallhatóan, mire elmosolyodott.
- Rendben de ha megkívánsz valamit csak szólj! - mondta, majd hátrébb lépett Carlisle mellé.
Miután bővült a látóköröm észrevettem hogy nem csak 4en vagyunk.
Egy göndör hajú srác, akinek a tekintetén úgy látszott, mintha valamit szívott volna, teljesen az tükröződött, hogy itt a vég.
Mellette egy magas, mackós, erős testű srác állt óriási mosollyal az arcán... mintha örülne nekem... Vajon miért? Remélem nem annak hogy megvan a vacsora...
Majd megpillantottam a halál angyalát. A szőke fürtök mik emlékeimben éltek teljesen elázva, a fekete szemfesték elmosódva rideg, haragos arcán. Testtartása se volt valami barátságos... rendesen megrémültem tőle ... ő volt az. Az a lány aki kergetett álmomban.
- Rosalie. – mondtam ki tudatlanul és rémülten tekintetével fogva tartva.
- Ni csak?! Csak nem a kutyák? – kérdezte haragosan... bár hallatszott hangján hogy ezt inkább tényként mondta.
- Nem! Nem beszéltek rólunk részletesen- válaszolta helyettem Carslise.
- De... – kezdte a mellettem térdeplő lányka.
- Akkor honnan... - vágott bele a szavába Carslise.
- Tudom a neveteket? - fejeztem be végül ...
- Mindenki bólintott... és én nagy nehezen belekezdtem.
- Hát... Volt egy álmom... futottam és ismeretlen környezetbe érkeztem. Aztán meghallottam egy lány hangját aki azt kiáltja hogy „Átlépték a határt” és én elkezdtem menekülni, majd a barátaimmal küzdöttel, és én mindent láttam a szemükből... hogy mi történik, hogy küzdenek, és hogy Dr. Cullen hogy állítja le a harcot... – meséltem el összefoglalva, részleteket kihagyva, és gyorsan lefuttatva a jelenetet magamban...
- Értem. Hát nem semmi álom lehetett... mert tényleg átlépted... csak mázli hogy nem vagy közéjük való... – szólalt meg egy ismeretlen hang mögülem.
Magas, helyes srácot vettem észre... szeme mint mindenkinek rajtam, kívül ebben a házban, sárga volt.
- Üdv! Edward Cullen! A kicsi lány melletted itt Alice, ballra Jasper, mellette Emet, Rosaleit és Carlislet nem kell bemutatnom, és végül Esme aki illően bemutatkozott mielőtt megszólalt volna. – mutatott be mindenki, végül ráförmedt a lánykára.
- Bocsi! – nézett rám ártatlanul és nem lehetett rá haragudni.
- Semmi baj... de... én sem mutatkoztam be... – mondtam szégyenkezve magam. – Sophie Tisdale! – mondtam már feloldódva köztük, majd kopogást hallottunk
- Gyere csak beljebb! – szólalt meg Carslise.
- Mi?? Hagyod, hogy összebűzöljön itt mindent? – ordított Rosalie a doktorra, mire ő haragosan visszapillantott rá, és a szőke lányka inkább elhallgatott.
Sam lépett be az ajtón, és rögtön felém vette az irányt. Alice inkább felállt és Jasper mellé lépett, ugyanis Sam rohamosan oda tartott, ahol ő volt.
- Jól vagy? Gyere megyünk is! Jake már nagyon aggódik és mindenki más is. – nézett rám szomorúan, majd bólintottam, és felvett a karjaiba, hisz minden csigolyám fájt.
Már majdnem kiléptünk a házból, de még egyszer visszafordult.
- Nagyon szépen köszönjük! – mondta és már rohant is a vámpír tanyáról.
- Sziasztok! – ordítottam, hátha hallják még, de nem nagyon hittem, hisz már az erdő sűrűjében voltunk.
Visszaemlékeztem az előző fél órámra. Elég kedves családnak látszanak ahhoz képest hogy vámpírok. A gondolkozásomat viszont megzavarták.
- Jake nagyon ki van akadva önmagára. Már szinte sírt amikor megtudta hogy nem vagy meg. Önmagát okolja mindenért... a gondolatai pedig... – a hatás szünet megvolt és inkább más témára váltott, na de persze maradtunk Jakenél – Figyelj! Ő nagyon szeret! Semmivel se vagy több neki mint Sandra – ennél a névnél megint visszaemlékeztem arra, ami miatt ilyen helyzetbe kerültem, és sírni kezdtem. Nem akartam visszamenni, nem akartam megint találkozni Szandrával... még hogy nem szereti jobban... egy fenét nem... sokkal jobb barátnője mint én, ezért is leszek itt mindig magányos – Ő csak egy nagyon régi barátja...
- Hát ezaz!- fakadtam ki és bár az arcomon megint legördültek a könnycseppek nem látszottak az esti sötéttől, és az esőtől, ami jeges szúrásokként ütögették a karjaimat - Ő sokkal régebbi barátnője... és bizonyára sokkal fontosabb is. Mit érdekelné őt egy olyan ember akivel még csak most találkozott szinte.? – a hangom akadozott a zokogástól, de ezt tisztáznom kellett valakivel ... nem tudtam magamban tartani.
- Szoffy!! Ne csináld ezt! Nagyon a szívéhez nőttél Jacobnak! Szinte te mentetted ki a szomorúságból! Hidd el én tudom! Láttam, hallottam a gondolatait, és rengeteget gondol rád! Szinte látszik rajtad hogy nagyon szeretetéhes és magányos vagy, mint ő. Mindketten olyan elhagyatottnak látszotok, de te még inkább... látszik rajtad a magány amikor a régi barátaidra gondolsz, az emlékeket le lehet az arcodról szinte olvasni. És Jake is azért szeret ennyire. Ugyanúgy vágyik a szeretetre mint te és kölcsönösen ezt átadhatjátok.
- De... most már itt van neki Szandra.
- Nem! Vagyis. Igen, de neki van barátja. Szerelme akit szeret. Akiről folyton áradozik, mert viszonzatlan a vonzódás. És... – kezdett bele elmosolyodva – nagyon hasonlítotok egymásra. Ugyanolyan ragaszkodó, segítőkész mindkettőtök, ugyanúgy szerettek nevetgélni jól érezni magatokat, és mindkettőtökkel egy és ugyanaz a baj... – kacagta el magát, mire én kérdően néztem rá – A ragaszkodást kissé túlzásba viszitek.
Erre én is elmosolyodtam, és az Alfát hallgatva meg is nyugodtam kicsit. Sosem gondoltam volna hogy tényleg ennyire megkedvelt... ez a tény annyira boldogsággal öntött el a testem hogy éreztem, hogy újra visszaáramlik belém az élet.
- Azt hiszem... – kezdtem könyörögve – most már letehetnél ...
- A-a! – rázta a fejét - Szó se lehet róla! Kizárt dolog! Össze esnél!
- Nem jól vagyok!! És már ott van a ház! – néztem a konyhából kiszűrődő fény felé.
- Hát jó... de tartalak! – válaszolta, amire csak forgattam a szemem és végre letett.
A fájdalom még mindig iszonyúan a lábamba hasított, de jobban voltam. Új erőre kaptam és elkezdtem futni, hogy mihamarabb letegyem magam.
Alig bírtam leállítani a lábamat, amikor megláttam Jaket az ajtóban elemlámpával a kezében, és amint odaértem annyira magához szorított, hogy azt hittem összeroppanok.
- Kérlek bocsáss meg! Nem akartalak megbántani! – hallatszott a hangjában hogy már szinte zokogott.
- Nem! Te bocsáss meg! Nem kellett volna ennyire kifakadnom... csak attól féltem hogy... hogy... – akadozott a hangom a legnehezebb szótól ami mindig bennem motoszkált mióta ideköltöztünk - hogy egyedül maradok. – nyögtem ki végül.
- Buta! Sosem hagynálak magadra! – mondta, még mindig szorongatva, és mindenki kijött, még Szandi is, pedig bizonyára tudott egytől egyig mindent.
Bűntudatom volt a gondolataimtól. Ilyet nem szoktam csinálni, hogy előre ítélkezem.
Hát... sár már nem sok maradt rajtam... talán csak egy nagyon kicsi, de attól még elszaladtam átöltözni, s mikor kijöttem egy kicsit elbeszélgettem Szandival kettesben a holdfénynél kint az erkélyen ülve és kiderült hogy tényleg rengeteg közös van bennünk. Mindketten nagyon szeretjük Jacobot és az egész falkát ... elmondta a véleményét Cullenékről is... hogy ők hogyan ismerkedtek össze, és elmondta azokat a dolgokat amikről én nem is tudtam... kiderült kinek milyen képességeik vannak, és elmondta hogy Alicet nagyon bírja... jó fej csaj, és én hittem neki, hiszen abban a bocsánat kérő tekintetében volt valami kedvesség, ami megfogott.
Mesélt Belláról, Edward barátnőjéről, akit nem is tudtam hogy a csaja. Jake csak annyit mondott hogy nincs esélye nála és itt végeztünk is. Már értem miért nem akart róla beszélni.
Jól elbeszélgettünk a vámpírokról és végül Jacobba kezdtünk bele mikor az emlegetett szamár megjelent.
- Nah gyere! Haza viszlek! A szüleid még azt sem tudják hogy eltűntél! Már bizonyára várnak haza! - mondta mosolyogva...
- Ömm... oké... - egyeztem bele végül, de az a mosoly túl baljós volt, amit az arcán láttam.
Hirtelen megfájdult minden porcikám és hihetetlen nehéznek éreztem magam. Jeges tűszúrásokat éreztem a bal oldalamon, a jobbon pedig mintha vízben feküdtem volna.
Nagy nehezen kinyitottam a szemem, de nem láttam semmit, csak sötétséget, és némi halvány fényt a fák mögül.
Mi történik? Ez valami mellékhatása az átváltozásnak? Vagy mi?
Bevillant valami. Egy emlék kép. Futottam... és esdekeltem meg csúszkáltam a sárban, mert esett az eső.
Elsuhant felettem valami. Éreztem, ahogy szelet hord magával.
- Jake!? – próbáltam kinyögni, de egy hang se jött ki a torkomon.
„Nem nekem haza kell mennem!... Szandra? Mit tett veled? Az a baj hogy itt van?” – hangzottak a fejemben a hangok, mint emlékek.
Egy könnycsepp gördült le az eső mosta arcomon. Mindenre emlékszem... ezek szerint ez csak álom volt? Hogy közölük való lettem... mindez csak álom, a vágyaim tükrözése.
Valami a vállamhoz ért, amire összerezzentem.
- Jake? – suttogtam fájdalmasan.
- Nem! Dr. Cullen vagyok. – mutatkozott be - Sokan keresnek. – tudósított a tényekről.
- Carlisle? – kérdeztem rémülten. – A... a vámpír?
Egy halk sóhajt hallatott, amit igennek vettem és a szívverésem felgyorsult.
- Hallo! Megvan! A határtól nem messze találtam rá! Semmi baja! Talán egy kis agyrázkódása lehetett, na és biztos meg is fázott! – hadarta amilyen gyorsan csak tudta, majd egy kis szünet következett... bizonyára magyaráztak a másik vonalról - Rendben!
Hazaviszem! Megvizsgálom. Nem lesz semmi baja! Ott találkozunk! – mondta, majd megint szünetet tartott. Kivel beszélhetett? – Nyugodtan jöhet az egész falka. Nem gond! Biztosan aggódtok érte. – a másik vonalról hallatszott hírtelen egy haragos „NEM”... Sam hangja volt.
- Oké! Csak gondoltam kíváncsiak vagytok mind! De ha nem hát nem... Várunk! És szerintem hozz tiszta, meleg ruhákat neki. – ezzel letette és a vámpír a karajiba vett és már száguldottunk is.
Nem sokára egy óriási házhoz értünk, és Carlisle rögtön, szinte betörte az ajtót, majd lefektetett egy vörös fotelba.
- Nyugi! Nem bántalak! – nyugtatott látva rémült tekintetem, ahogy félve nézek rá. – Semmi baj nem lesz! Csak megvizsgállak mint minden más orvos.
- Rendben. – mondtam ki nagy nehezen.
- Bizonyára már hallottál rólam... – kezdett a csevejbe, de nem értettem mire gondol.
- Nem... nem beszéltek még külön-külön a Cullen családról... csak annyi hogy vámpírok vagytok...meg hogy nem isztok... – nem tudtam tovább mondani… nem olyan biztos az az állítás amit hallottam róluk.
Dr. Cullen épp nyitotta volna a száját mondandójára, de kivágódott az ajtó. Abban reménykedtem, hogy Sam az de a helyzet inkább csak rosszabbodott.
- Szia! Tudod, hogy nagyon meg ijesztetted az egész falkát? Még képesek voltak ránk fogni! – akadt ki egy kicsi, barna, rövid hajú lány mellém térdepelve.
- Alice! Hagyd már! Épp elég hogy tudatában van hogy kik között is van! Ne tegyél még rá egy lapáttal! – hallottam egy másik nő hangját.
Ő is mellém lépett, de nem térdepelt le, csak lehajolt. Neki is barna haja volt, bár hosszabb,és valamennyire már nőiesebb alakja,és arca volt.
- Én Esme vagyok! Jól vagy? Ne félj! Egyikünk se akar bántani! Kérsz valamit inni, enni? – kérdezte kedvesen.
- Nem köszönöm! – mondtam alig hallhatóan, mire elmosolyodott.
- Rendben de ha megkívánsz valamit csak szólj! - mondta, majd hátrébb lépett Carlisle mellé.
Miután bővült a látóköröm észrevettem hogy nem csak 4en vagyunk.
Egy göndör hajú srác, akinek a tekintetén úgy látszott, mintha valamit szívott volna, teljesen az tükröződött, hogy itt a vég.
Mellette egy magas, mackós, erős testű srác állt óriási mosollyal az arcán... mintha örülne nekem... Vajon miért? Remélem nem annak hogy megvan a vacsora...
Majd megpillantottam a halál angyalát. A szőke fürtök mik emlékeimben éltek teljesen elázva, a fekete szemfesték elmosódva rideg, haragos arcán. Testtartása se volt valami barátságos... rendesen megrémültem tőle ... ő volt az. Az a lány aki kergetett álmomban.
- Rosalie. – mondtam ki tudatlanul és rémülten tekintetével fogva tartva.
- Ni csak?! Csak nem a kutyák? – kérdezte haragosan... bár hallatszott hangján hogy ezt inkább tényként mondta.
- Nem! Nem beszéltek rólunk részletesen- válaszolta helyettem Carslise.
- De... – kezdte a mellettem térdeplő lányka.
- Akkor honnan... - vágott bele a szavába Carslise.
- Tudom a neveteket? - fejeztem be végül ...
- Mindenki bólintott... és én nagy nehezen belekezdtem.
- Hát... Volt egy álmom... futottam és ismeretlen környezetbe érkeztem. Aztán meghallottam egy lány hangját aki azt kiáltja hogy „Átlépték a határt” és én elkezdtem menekülni, majd a barátaimmal küzdöttel, és én mindent láttam a szemükből... hogy mi történik, hogy küzdenek, és hogy Dr. Cullen hogy állítja le a harcot... – meséltem el összefoglalva, részleteket kihagyva, és gyorsan lefuttatva a jelenetet magamban...
- Értem. Hát nem semmi álom lehetett... mert tényleg átlépted... csak mázli hogy nem vagy közéjük való... – szólalt meg egy ismeretlen hang mögülem.
Magas, helyes srácot vettem észre... szeme mint mindenkinek rajtam, kívül ebben a házban, sárga volt.
- Üdv! Edward Cullen! A kicsi lány melletted itt Alice, ballra Jasper, mellette Emet, Rosaleit és Carlislet nem kell bemutatnom, és végül Esme aki illően bemutatkozott mielőtt megszólalt volna. – mutatott be mindenki, végül ráförmedt a lánykára.
- Bocsi! – nézett rám ártatlanul és nem lehetett rá haragudni.
- Semmi baj... de... én sem mutatkoztam be... – mondtam szégyenkezve magam. – Sophie Tisdale! – mondtam már feloldódva köztük, majd kopogást hallottunk
- Gyere csak beljebb! – szólalt meg Carslise.
- Mi?? Hagyod, hogy összebűzöljön itt mindent? – ordított Rosalie a doktorra, mire ő haragosan visszapillantott rá, és a szőke lányka inkább elhallgatott.
Sam lépett be az ajtón, és rögtön felém vette az irányt. Alice inkább felállt és Jasper mellé lépett, ugyanis Sam rohamosan oda tartott, ahol ő volt.
- Jól vagy? Gyere megyünk is! Jake már nagyon aggódik és mindenki más is. – nézett rám szomorúan, majd bólintottam, és felvett a karjaiba, hisz minden csigolyám fájt.
Már majdnem kiléptünk a házból, de még egyszer visszafordult.
- Nagyon szépen köszönjük! – mondta és már rohant is a vámpír tanyáról.
- Sziasztok! – ordítottam, hátha hallják még, de nem nagyon hittem, hisz már az erdő sűrűjében voltunk.
Visszaemlékeztem az előző fél órámra. Elég kedves családnak látszanak ahhoz képest hogy vámpírok. A gondolkozásomat viszont megzavarták.
- Jake nagyon ki van akadva önmagára. Már szinte sírt amikor megtudta hogy nem vagy meg. Önmagát okolja mindenért... a gondolatai pedig... – a hatás szünet megvolt és inkább más témára váltott, na de persze maradtunk Jakenél – Figyelj! Ő nagyon szeret! Semmivel se vagy több neki mint Sandra – ennél a névnél megint visszaemlékeztem arra, ami miatt ilyen helyzetbe kerültem, és sírni kezdtem. Nem akartam visszamenni, nem akartam megint találkozni Szandrával... még hogy nem szereti jobban... egy fenét nem... sokkal jobb barátnője mint én, ezért is leszek itt mindig magányos – Ő csak egy nagyon régi barátja...
- Hát ezaz!- fakadtam ki és bár az arcomon megint legördültek a könnycseppek nem látszottak az esti sötéttől, és az esőtől, ami jeges szúrásokként ütögették a karjaimat - Ő sokkal régebbi barátnője... és bizonyára sokkal fontosabb is. Mit érdekelné őt egy olyan ember akivel még csak most találkozott szinte.? – a hangom akadozott a zokogástól, de ezt tisztáznom kellett valakivel ... nem tudtam magamban tartani.
- Szoffy!! Ne csináld ezt! Nagyon a szívéhez nőttél Jacobnak! Szinte te mentetted ki a szomorúságból! Hidd el én tudom! Láttam, hallottam a gondolatait, és rengeteget gondol rád! Szinte látszik rajtad hogy nagyon szeretetéhes és magányos vagy, mint ő. Mindketten olyan elhagyatottnak látszotok, de te még inkább... látszik rajtad a magány amikor a régi barátaidra gondolsz, az emlékeket le lehet az arcodról szinte olvasni. És Jake is azért szeret ennyire. Ugyanúgy vágyik a szeretetre mint te és kölcsönösen ezt átadhatjátok.
- De... most már itt van neki Szandra.
- Nem! Vagyis. Igen, de neki van barátja. Szerelme akit szeret. Akiről folyton áradozik, mert viszonzatlan a vonzódás. És... – kezdett bele elmosolyodva – nagyon hasonlítotok egymásra. Ugyanolyan ragaszkodó, segítőkész mindkettőtök, ugyanúgy szerettek nevetgélni jól érezni magatokat, és mindkettőtökkel egy és ugyanaz a baj... – kacagta el magát, mire én kérdően néztem rá – A ragaszkodást kissé túlzásba viszitek.
Erre én is elmosolyodtam, és az Alfát hallgatva meg is nyugodtam kicsit. Sosem gondoltam volna hogy tényleg ennyire megkedvelt... ez a tény annyira boldogsággal öntött el a testem hogy éreztem, hogy újra visszaáramlik belém az élet.
- Azt hiszem... – kezdtem könyörögve – most már letehetnél ...
- A-a! – rázta a fejét - Szó se lehet róla! Kizárt dolog! Össze esnél!
- Nem jól vagyok!! És már ott van a ház! – néztem a konyhából kiszűrődő fény felé.
- Hát jó... de tartalak! – válaszolta, amire csak forgattam a szemem és végre letett.
A fájdalom még mindig iszonyúan a lábamba hasított, de jobban voltam. Új erőre kaptam és elkezdtem futni, hogy mihamarabb letegyem magam.
Alig bírtam leállítani a lábamat, amikor megláttam Jaket az ajtóban elemlámpával a kezében, és amint odaértem annyira magához szorított, hogy azt hittem összeroppanok.
- Kérlek bocsáss meg! Nem akartalak megbántani! – hallatszott a hangjában hogy már szinte zokogott.
- Nem! Te bocsáss meg! Nem kellett volna ennyire kifakadnom... csak attól féltem hogy... hogy... – akadozott a hangom a legnehezebb szótól ami mindig bennem motoszkált mióta ideköltöztünk - hogy egyedül maradok. – nyögtem ki végül.
- Buta! Sosem hagynálak magadra! – mondta, még mindig szorongatva, és mindenki kijött, még Szandi is, pedig bizonyára tudott egytől egyig mindent.
Bűntudatom volt a gondolataimtól. Ilyet nem szoktam csinálni, hogy előre ítélkezem.
Hát... sár már nem sok maradt rajtam... talán csak egy nagyon kicsi, de attól még elszaladtam átöltözni, s mikor kijöttem egy kicsit elbeszélgettem Szandival kettesben a holdfénynél kint az erkélyen ülve és kiderült hogy tényleg rengeteg közös van bennünk. Mindketten nagyon szeretjük Jacobot és az egész falkát ... elmondta a véleményét Cullenékről is... hogy ők hogyan ismerkedtek össze, és elmondta azokat a dolgokat amikről én nem is tudtam... kiderült kinek milyen képességeik vannak, és elmondta hogy Alicet nagyon bírja... jó fej csaj, és én hittem neki, hiszen abban a bocsánat kérő tekintetében volt valami kedvesség, ami megfogott.
Mesélt Belláról, Edward barátnőjéről, akit nem is tudtam hogy a csaja. Jake csak annyit mondott hogy nincs esélye nála és itt végeztünk is. Már értem miért nem akart róla beszélni.
Jól elbeszélgettünk a vámpírokról és végül Jacobba kezdtünk bele mikor az emlegetett szamár megjelent.
- Nah gyere! Haza viszlek! A szüleid még azt sem tudják hogy eltűntél! Már bizonyára várnak haza! - mondta mosolyogva...
- Ömm... oké... - egyeztem bele végül, de az a mosoly túl baljós volt, amit az arcán láttam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése