35. fejezet

- Értem… - válaszoltam kis idő után, majd felálltam és megráztam magam, hogy tollaim elrendeződjenek.
Szomorúan meredtem az erdőre, és visszaemlékeztem arra a bizonyos napra, mikor megtámadtak hárman. Ha akkor… ha akkor hagyom magam meghalni, akkor nem lenne ez.
Keserűen lehajtottam a fejem, majd összeszűkült szemmel úgy döntöttem elhagyom ezt a helyet, mikor meghallottam Miranda idegesítő kacarászását.
- Szoffy! – kiáltott fel Billy, amikor széttártam szárnyaimat.
- Mi van? – fordultam vissza.
- Nem vagy kíváncsi…
- Teszek a kíváncsiságra! – kiáltottam le a fejét, és alig bírtam magam visszafogni, hogy ne tegyek kárt benne, így hát inkább hátráltam. – Nem érdekel, hogy mi volt régen! Remélem az őseim nem éltek hosszú ideig! – morogtam, és nekirugaszkodtam, hogy felemelkedjek, viszont most is megzavartak.
- Azt a kutyafáját! Ekkora madarat! – hallottam meg a kényes liba hangját.
- Háh! Hidd el van nálam sokkal nagyobb madár is! – szólaltam meg, és mindannyian elképedtek, akik kijöttek Mirandával – Fúú!! Na azt ne mondjátok, hogy nem láttatok még beszélő madarat! Na ezt se veszem be! – mordultam rájuk, és Billy jelentős pillantást vetetett rám – Jut eszembe! Láttam tegnap a parton egy lányt. – mondtam, és Jake megrezzent.
- Ezt el sem hiszem. – suttogta.
- Szégyellheted magad! – korholtam.
- Nem… nem tudod merre… - kezdte volna.
- Jaj nem igaz! Szállj már le arról a kis csitriről! Te is láttad hogy mit tett velem! – morogta Miranda, amire gonoszan felkacagtam.
- Biztos csak egy hülye libapörköltet szeretett volna vacsorázni! – kacagtam – És még ti csodálkoztok el hogy létezik beszélő madár, amikor épp egy „intelligens” tyúkkal vagytok megáldva!? – mosolyogtam, és megráztam a fejem – na jó nekem erre nincs türelmem! – szűkült össze a szemem, és már tényleg el akartam indulni, mikor Billy megszólalt.
- Ez nem te vagy! Térj magadhoz! Te nem ez vagy! – könyörgött régi barátom, és megint felhagytam a távozással.
- Elmentek… 3 hétig tettek magasról a lányra… aztán visszajöttek, és rátámadtak a barátaira, majd valakinek meg kellett sérülnie ahhoz, hogy felfogják, hogy igenis neki van igaza… aztán pedig megint magára hagyták, és életveszélybe került e miatt a kis csitri miatt, aztán mégis meghalt. – hajtottam le a fejem, de nem néztem fel rájuk egyszer sem. – Ha… ha tényleg normálisan törődtek volna vele… visszajött a halálból, csak mert nem akart nekik fájdalmat okozni, és mégis leszarják magasról. – mondtam el a tényeket, majd felnéztem rájuk – Otthagytátok! Megint hagytátok hogy egyedül maradjon! És még azt szeretné kívánni, hogy legyek az, aki voltam? – förmedtem rá Billyre, aki szomorúan, szinte könnyes szemekkel nézett vissza rám. – Ön… tényleg nagyon sokat segített mindig… és a Cullen család is nagyon aranyos volt hozzám… na meg a valódi 100%ban farkasok… de ha legközelebb ez történik… nem hiszem hogy képes lennék uralkodni magamon. Nem fogom szimplán azért megölni magam, mert egyet gondol valamelyik, hogy hogy lehetek ilyen szívtelen, hogy megölöm a szerelmét. Nem fogok könyörülni és az lesz a vége, hogy tényleg bűnös leszek! Tényleg azt akarod, hogy maradjak? – néztem mindvégig Billy szemébe, és ő gondolkodás nélkül válaszolt.
- Igen azt szeretném, mert te akármi is lettél a családhoz tartozol. Ha más nem is én mindig foglalkozok veled, ugyanis vigyázni kell egy ilyen kincsre. Te nem csak azért vagy különleges mert ritka példány vagy. Benned van valami más is, ami kitűnik abból a fajból ami te vagy! Te törődsz! Nem pedig úgy mint a többi… - csodálkoztam egy nagyot, és úgy döntöttem visszaváltozok, ami hamar ment.
Jacobék hatalmasat csodálkoztak, hogy én vagyok, de engem most nem igazán érdekelt mindez. Örültem is, hogy tudattam velük, hogy milyen nagy fájdalom volt nekem, amit velem műveltek.
- Tessék? Vannak többen is? – kérdeztem kíváncsian.
- Igen vannak. Ha… ha van kedved szívesen mesélek róluk először a tábortűznél.
- Igen van… de… az nem gondolod hogy túl messze van?
- Legalább addig is maradsz.
- Vagy visszajövök. Úgysem szeretnék zavarni a kacarászásban, és jókedvben… főleg nem akarom Miranda gyógyulását hátráltatni, még a végén belém hal! Aztán meg moshatom a kezem a piszok tuti nem mosódik le rólam! Na meg szeretnék megint elnézelődni itt-ott. Nagyon szép tájak vannak.
- Ahogy gondolod, de gyere vissza! – mosolygott rám Billy, majd el sem köszöntem.
♪ღ♪
Friss levegő… a szél, ahogy átszalad a hátamon. Csodálatos érzés… és ez a folyamatos nap lementi hangulat. Bárcsak örökké ezt láthatnám. Mindent megadnék érte, hogy ezt a látványt örökké nézhessem… ezt, amikor a hold, és a nap fénye is rám világít. Csodálatos!
A hold már-már teljesen La Push felett járt, így úgy döntöttem ideje lenne megint visszanyerni a védtelen alakomat.
Mintha teleportáltam volna olyan hamar odaértem a tűz köré, és újra abban a szép tollruhában pompáztam. A farkaskák megint elképedtek, de én inkább rájuk se figyeltem, csak bámultam, ahogy a tűz egyfolytában játszik, és különböző alakokat ölt történeteket formálva magából.
- Örülök hogy visszajöttél! – hallottam meg egy ismerős, kedves hangot, ami kirángatott a valóságba.
Szimplán csak ránéztem kék szemeimmel, bólintottam, és úgy döntöttem leülök egy közeli Fatörzsre, ahol Billy ült, majd újra a lobogó lángokat kezdtem el tanulmányozni, és lassan elkezdődött a történet… úgy látszik már csak rám vártak.
- Valamikor pár száz évvel ezelőtt volt az, amikor először megharaptak egy farkast. – kezdődött a történet, és szinte láttam a tűzben az egész történetet – Sokak eltűntek… de volt egy kettő, aki néhány napig még a földön tartózkodott. Tia, az 5. generációnk törzsfőnökének a lánya volt az első, aki mellettünk maradt. Gyönyörű nő volt… sokak az ő kegyeire vágytak, hisz nem csak a szépségében volt erős, hanem a kitartásában, és kedvességében is. Tüneményes nőszemély volt, és utána is felhagyott azokkal a gondolataival, hogy mi lett belőle, és eldobta azt a bizonyos másik énjét, amit a benne lakozó tűz okozott. Ő maga is érezte hogy egyre ingerültebb, és türelmetlenebb. A legjobb tulajdonságai elhalványulni kezdtek, de ő nem adta fel. Rengeteget küzdött azért, hogy az maradjon, aki. – lassan elhalkult a mondat, és már nem volt más, csak sima üresség, így felnéztem a tűzről, és észrevettem hogy mindenki engem bámul, Billyvel együtt.
- Parancsolj! Megvan a magyarázat, hogy miért nem akarok itt maradni! – szólaltam meg megtörve a csendet - De azt nem hiszem el, hogy tudott ellenállni a haragnak élete végéig! – folytattam, és vártam hogy folytatódjon Tia története, mire Billy apró mosollyal lehunyta a szemét… mintha visszaemlékezett volna.
- Igen! Valóban nem maradt itt. – kezdte újra – Elment… - ezt a szót olyan hatalmas fájdalommal mondta ki, hogy szörnyű volt hallani… a rengeteg bánat és vágyódás összeszorította a szívemet, és csak még jobban kíváncsi voltam, mi lett vele – Sokat olvasott az előző főnixekről. Mindent felkutatott azért, hogy mindent megtudjon arról, ami ő valójában. Aztán valami olyat talált, amiről csak álmodozni mert… egy másik világról olvasott valamit. – újra elhalkult a mondat fájdalmasan, és valami nagyon nem stimmelt ezzel a hangszínnel.
- Miért meséled ilyen bánatosan? – előzött meg Seth a kérdéssel, és nehéz volt megállni, hogy ne morduljak rá.
- Számoljatok csak utána hányadik generáció ez!
Mindenki lelkesen kezdett el számolni, de én már azonnal tudtam.
- A hetedik… - kotyogtam be – Ha Sam is beleszámít. De valójában Jacob lenne a törzsfőnök… - Még mázli hogy nem az. - Gondoltam magamban, és elkuncogtam magam - Az hiányozna még, ha még jobban bálványoznák a kis csitrit, aki most Jake ölében ül, persze a főnök mellett… elég ő Béta feleségnek is.
- Úgy van! És Tiának elvileg született egy gyermeke… de az isten tudja hogy honnan vagy kitől. Még ő maga se tudta. – válaszolta – olyan mint Jézus születése. – fejezte be.
- És a gyerekkel mi lett? – kérdeztem kíváncsian.
- Tia nagyon féltette, és csak ritkán lehetett látni míg Tia el nem ment… Azt mesélik hogy magával vitte, de én ezt nem hiszem. – sóhajtott Billy, majd rám nézett szomorúan.
- És… mi van a másik világban – tértem más vizekre… nem akartam erről e gyerekesdiről beszélni.
- Nem tudom… viszont minden főnix oda vándorolt egy idő után. Van aki rögtön, amint meghaltak farkasként, oda ment.
- Hogy lehet oda eljutni?? – szinte falni akartam a rengeteg információt.
- Azt csak a főnixek tudják. – mosolyodott el Billy a kérdésemen, én pedig elpirultam. – viszont azt érdekesnek tartom, hogy amint megharaptak még egyszer legalább voltál farkas. Ilyen még nem volt. - vigyorgott, én pedig elmordultam.
- Inkább ne változtam volna át! Ezzel csak jobban egy gonosz dög vagyok, aki csak arra képes hogy elveszítse más lények szerettének az életét – törtem ki, és felálltam, azonnal, hogy elmenjek, viszont Jake megszólalt.
- Nem vagy az!
- De igenis az! Majdnem megölt! – vágott bele Miranda, amire megint teljesen bepipultam.
Egy apró parázs… csak ennyi kellett ahhoz, hogy hirtelen átváltozzak, és a tűz is életre kelt mellettem. Vörös tollruhám belepte újra testem, és szemeim világítottak a hold ezüst, és a tűz vörös színében.
- Mit mondtál?? – kérdeztem s közelebb léptem.
- Engem úgyse vagy képes bántani! Akármit mondasz Jacob akkor is megment!
- Hidd el hogy képes vagyok Jaket is megölni!
- Szoffy… Figyelj! Te egy madár vagy. Jacob pedig egy farkas… szerinted melyik az erősebb??
A tűz, mintha a gondolataimat mutatták volna. Lassan a tűznyalábok egyre közelebb merészkedtek a lányhoz, és szinte már-már megégette a lábát, de ő egyre jobban Jacob ölébe mászott.
- Van fogalmad arról, hogy mi vagyok én? – vetettem oda neki – Egy főnix! A tűz úrnője! – mosolyogtam ördögien – Szerinted… a tűz nem lenne képes megölni egy farkast? – mosolyogtam gonoszan.
- Szoffy! Kérlek! – könyörgött Jake.
- Mégis mire? – játszottam el a lángokkal, miközben a kérését vártam.
- Te nem vagy gonosz!
- És ha igen? Mi van ha én vagyok Tia leszármazottja?
- Szoffy! Hagyd abba! – mordult rám Billy, és engedelmeskedtem.
Újra visszaváltoztam, és rettenetesen szégyelltem magam.
Mi van ha tényleg én vagyok az a lány? Mi van ha… ha azért tudtam visszaváltozni?
Csak egy valamit tudtam biztosan. Nekem itt nincs semmi keresnivalóm.
♪ღ♪
Lassan felkelt a nap, mindenki élt, kivéve én. Le voltam törve, és lassan öt órája meg se szólaltam, csak gondolkoztam. Rengeteg kérdés járt a fejemben, és a válasz nem jött. Megpróbáltam visszaemlékezni… hátha én vagyok az a gyermek? És ha ez így van akkor miért születtem meg? Valami feladatom lenne? Vagy… vagy talán nincs semmi jelentősége hogy itt vagyok?
- Szoffy! – szólított meg Jake, és felnéztem rá.
- Igen? – kérdeztem szomorúan.
- Beszélhetnénk… négyszemközt? – kérdezett, és lassan, bizonytalanul bólintottam.
Felálltam a fatönkről, és besétáltunk a dús erdőbe.
Egy darabig csak némán mentünk egymást mellett hallgatva a madarak énekét.
Békés volt minden. Az erdei állatok éltek, és semmi csoda, semmi természetfeletti dolog nem vett körül minket, csak maga a természet, amik a megszokott kerékvágásban éltek.
- Ez olyan ismerős nem? – törte meg a némaságot Jake, mire elmosolyodtam.
- Mikor ideköltöztünk… ugyanilyennek láttam az erdőt. – mondtam, és megint beállt a síri csend, de nem hagytam – már arra sem emlékszem mit kerestem. – mosolyogtam, és szomorúan kuncogott egyet ő is.
- Hát… akármit kerestél sajnálom, hogy engem találtál meg. – mondta szomorúan.
- Én nem sajnálom. Ennek így kellett lennie… és… ha nem találtam volna rád… ki tudja mit össze nem szenvednék most egyedül magányosan.
- Hiszen most is magányos vagy! Elfordultunk tőled.
- Mégis a barátaimnak gondollak titeket, akármit is mondok. Azért menekülök, mert nem akarlak titeket bántani. – vallottam színt, és megálltunk itt, a semmi közepén.
Csak némán néztünk egymás szemébe, és nem csináltunk semmi mást.
Nem tudom mi járt a fejében…
Aztán meghallottam a gondolatait… tisztán érthetően, pedig nem voltunk farkasok.
- Hogy tehettem ezt? Most mit gondolhat rólunk? Istenem hogy mondjam el neki, hogy nem szeretném elveszíteni, még ha ennyire taszítom is?
Könnybe lábadt a szemem. Nem kellett többet hallanom. Elkezdtem zokogni, majd megöleltem. Nem akartam én sem elveszíteni akármennyire ingerült is vagyok mostanában. Nem akartam senkit elveszíteni, de mégis ez történik.
- Mi lenne, ha egyszer nem a bevésed után loholná? Akkor nem taszítanál el magadtól – bőgtem, mire csak jobban magához ölelt.
- Miranda terhes. – nyögte ki.