29. fejezet

Futottam, ahogy csak bírtam, két lábon, ami túlságosan is zavart, ugyanis egyre esetlenebb lettem, és jobban éreztem, ahogy a talaj megsebzi újra és újra csupasz talpamat, de azok a kis sebek semmit sem értek ahhoz képest, amit odabent érzek.
A távolból egy lágy, mégis bizsergető dallam csendült fel, ami egyre jobban gyorsult, lassacskán a dob hangját is magával rántva. Hirtelen minden érzést félredobtam, minden fájdalmat, és érdekes módon, csak egy maradt meg. A halálvágy. A zene teljesen maga köré font, már nem sok választott el a célomtól.
A fejemben egy dal csendült fel és halkan dúdolni kezdtem a zenéhez illő szöveget, közben pedig már láttam azt a helyet, ahol az életem kezdődött, és tudtam. Itt is kell véget vetnem ennek.
Elkezdtem teljes hangerővel énekelni a fejemben ordító szöveget, és mikor már láttam a szikla peremét ahol már lassabban folytattam utam.

♪ღ♪
Hogy dönthetném el, mi helyes
Mikor elködösíted az agyamat?
Nem nyerhetem meg a csatáimat ellene,
Soha nem birtokolhatom majd azt, ami az enyém
Ha mindig az ő pártját fogod
De most nem küzdök ellene
Nem, ezúttal nem

Hogy jutottunk el idáig?
Olyan jól ismertelek
Hogy jutottunk el idáig?
Azt hiszem, tudom.
Az igazság ott rejtőzik a szemeidben
Ott csüng a nyelveden
Csak forr a véremben
Te mégis azt hitted, látom
Hogy miféle ember is vagy
De én sosem a szörnyet láttam benned.
Miért kell elmenned?
halálra ítéltél miatta


Hogy jutottunk el idáig?
Olyan jól ismertelek
Hogy jutottunk el idáig?
Azt hiszem, tudom
Látod már, hogy mit tettünk?
Hülyét csinálunk saját magunkból
Látod már, hogy mit tettünk?
Hülyét csinálunk saját magunkból
Hogy jutottunk el idáig?
Olyan jól ismertelek
Igen!

Hogy jutottunk el idáig?
Nos, azt hiszem most már tudom
Azt hiszem, tudom.
Van valami, amit te többé sosem látsz be
S ez meg is öl, most az ítélet beteljesül.”
♪ღ♪





Majd a szakadék szélére értem, s tudtam, hogy most el kell veszítenem az egyensúlyom.
Már szinte éreztem a zuhanást, mikor meghallottam a hátam mögül egy kiáltást, ami az én nevemet ordította.
- Szoffy! – hallottam Billyt, és bár megrémültem, vissza bírtam nyerni az egyensúlyt, és hátranéztem Billyre, aki talán még nálam is rémültebb volt – Szentséges isten! Rohantam amennyire csak tudtam ezzel a taligával. Mázli hogy rátalált a kis barátod egy útra amit bizonyára te jártál ki ide jövet. – hadarta kétségbe esetten, az én szemembe pedig könnyek szöktek. - Na gyere ide! – kérlelt kezével magához hívva, és nem kellett kétszer mondani.
Rögtön odafutottam, és letérdelve bújtam hozzá. Addig észre se vettem, hogy zokogok, amíg el nem kezdte törölgetni az arcomról a könnyeket.
Ez az ember megmentette az életemet… nem tudtam, hogy mire vállalkoztam, de most már tudom mekkora hülyeséget is tettem, majd a farkasom is közelebb jött hozzám, és láttam rajta, hogy iszonyúan aggódik, mire a nyakába vetettem magam, hisz tudta hogy én vagyok, még ha nem is farkas alakban voltam. Az illatom ugyanaz volt, föld, és erdő illata, a vér pedig még talán mindig a pofámon ékeskedett, amit attól a szarvastól vettem el.
- Gyere menjünk haza! – mondta Billy, majd megfogta a kezem, s segített felállni.
♪ღ♪
- Köszönöm. – mondtam ki az első szavam órák óta először, miközben csak meredtem az előttem lévő tányérra, benne színültig levessel.
- Mit mondott neked? – kérdezte, és felemeltem aggódó arcára a szemem.
- Ki? – kérdeztem.
- Dühösen futott át a ház előtt. Megkérdeztem miért ilyen mérges, és azt mondta, hogy te húztad fel, aztán mielőtt leszidtam volna futott tovább… majd a kis barátod keltette fel a figyelmemet, és követtem…
- Nem jönnek vissza. – vágtam bele a szavába küzdve a könnyeimmel.
- Hogy mondtad? – kérdezte meglepődötten.
- Vagyis… visszajönnek, csak pihennek kicsit… na meg ünneplik azt hogy Jake végre nem rinyál Bella miatt – hazudtam, és több hang nem jött ki a torkomon.
- Ilyen sokáig? Na meg nem hiszem hogy ezt ünnepelnék. – tört ki hirtelen Billy, és én magam is megijedtem. Még sosem láttam dühösnek.
- Ugyan semmi baj. Csak Cullenékre kell figyelni úgy is.
- Ja persze… bizonyára Cullenék voltak azok akik megtámadtak igaz?
- Az más volt. Egyszeri alkalom és… - megint megakadt a hangom. Nem tudtam hazudni… neki nem.
- Össze kell hívni a tanácsot…
- NEM! – ellenkeztem, és hisztérikus mosolyom előtőrt – semmi baj tényleg! Látod most is élek, még ha el is páholtak kicsit. Tényleg nincs szükség rájuk. Itt elég egy farkas is… na meg érzem, hogy mindig van valaki aki az erdő szélén reménykedik hogy jól vagyok. – kiabáltam.
- Szoffy ez nem mehet így tov…
- DE! – vágtam a szavába – Légyszi! Majd szólok amikor baj van… most már tudom hogy ilyet is lehet és ha Jake nem is, Sam biztos segítségemre szalad. – könyörögtem aggódva, és fanyar képet vágott, és inkább berekesztette a témát.
♪ღ♪
Örömmel futottam végig újra az erdőt. Színesebbnek láttam megint mindent. Billy lelket öntött belém az utolsó szavaival, amik annyit jelenettek, hogy mostmár minden nap vár vissza, és így újra tudtam, hogy tartozom valakihez.
Kerestem a farkas barátom, de sehol sem volt… legalábbis nem éreztem sehol hogy a közelben lenne, pedig végigszaladgáltam az erdőt.
- Vajon merre lehet? – kérdeztem magamtól, majd megálltam egy percre kilihegni magam, és egy hangos vonyítást hallattam, amibe belezengett az erdő.
Madarak menekültek a közelemből, mókusok rohangásztak össze vissza, és a bogarak is menhelyükre menekültek. A megszokott nyugodt erdő hirtelen zsúfoltnak tűnt. Hallottam ahogy a szarvasok patái távolodnak, ahogy a madarak, ijedten hívják fel egymást a veszélyre, ami mellesleg valójában nem létezik.
A bokrok közül előbújt egy idegen, sötét színű farkas, és mordult egyet. Jelentőség teljesen nézett rám, így rögtön tudtam mit akart.
Megfordult, és visszafutott a fák közé, majd egy kis tétovázás után követtem.
- Mit akarsz? – kérdeztem, újra farkas nyelven.
Nem válaszolt, csak vezetett valamerre. Az isten se tudja hol kötöttünk ki, mert számomra, ez a talaj túl puha volt, és az illatok is másak voltak. Kissé facsarta az az erdő illatába rejtett szag, de mégis elvarázsolt. A sűrű fenyőerdő, új élményeket rejtett számomra, és valahogy ettől görcsbe rándult a hasam, mint amikor valami helytelent teszek… nem is tudom… bűntudatot éreztem, és azt gondoltam haza kéne talán mennem, a megszokott erdőmbe, és tovább keresni barátnőmet, de nem volt rá szükség. Megéreztem a vére illatát, és már útmutatóra sem volt szükség, tudtam merre van.
Átrepültem a sötét farkas felett, és eszeveszett sebességgel rohantam amerre az orrom vezetett.
- Megsérült talán? Vagy valami baj történt? Nem bírnám ki ha pont neki esne baja. – gondolkodtam kétségbe esetten, majd mikor éreztem hogy elhagytam a vére illatának a forrását visszafordultam.
Kocogva sétáltam a kis odúhoz, ahonnan az ő vérének az illata terjengett.
Bekukkantottam, mi lehet vele, és nem akartam hinni a szememnek.
Három kis farkaskölyök feküdt a hasánál… még meztelenek voltak, de már nem véresek. Bizonyára az anyjuk már lenyalogatta róluk, de a talaj még mindig ázott a vérétől.
Észre sem vettem hogy vemhes.
A fekete farkas mellém kocogott, és én helyet adtam neki hogy be tudjon menni mellé.
- Ő a párod igaz? – kérdeztem, és a kicsikről rám nézett végre, amitől rögtön tudtam a választ.
Örültem nekik hogy három kisfarkasnak adtak életet, s most rögtön elköteleztem magam, hogy én is védelmezni fogom őket, mintha a keresztanyjuk lennék.
Mikor ide érkeztem, arra sem számítottam, hogy ilyen sok farkast fogok látni, se arra, hogy összebarátkozzak egyel… arra meg szinte nem is gondoltam hogy látni is fogok ilyen kicsiket, erre mi történik? Én magam válok farkassá, farkas barátaim vannak, ráadásul a legjobb barátnőm barátja, most vezetett el ide… eme csoda helyszínére.
Az egyik kicsike úgy döntött nem kér többet enni, és csukott szemével eltávolodott édesanyjától. Benyújtottam a fejem a kis résen, ha már egész testtel nem fértem volna be és visszatoltam a kicsikét, amit a hím úgy figyelt, mintha épp meg akartam volna enni az apró lényt, pedig csak biztonságba helyeztem.
- Nem szabad! Maradj csak az anyukád mellett! – morogtam rá kedvesen, majd visszahúztam a fejem, ás úgy döntöttem egy dicső vonyítással megajándékozom eme gyönyörű pillanatot.
Amint újra engedtem szabad levegőt a kis lyukba, leráztam magamról a port, nagy levegőt vettem és…a szavam elakadt. Olyan dolgot láttam meg, amiért most jelentenem kéne, de már nem tudtam… én is szabályt szegtem, nem lenne szabad itt lennem.
Egy barna, viszonylag hosszú hajú, hófehér bőrű, vörös szemű gyönyörű nő állt előttem, akit nem másról ismertem fel, mint a párjáról.
- Tehát ő az. – válaszoltam a régen elhangzott kérdésre, és ijedten tekintettem fel egy ismerős, ismeretlen arcára.