28. fejezet

Sötét volt mikor kinyitottam a szemem. Alig láttam valamit, csak az ismerős illatot éreztem semmi mást.
- Jacob? – kérdeztem, mintha mellettem lett volna, hisz olyan közelről éreztem az illatát, majd bevillant valami. - Jesszus nekem őrködnöm kéne! – pattantam ki az ágyból, amint eszembe jutott a délután.
Kimásztam az ágyból, magamra kaptam az egyik pólóját, ami úgyis hosszú volt rám és kirontottam. A lámpa még égett, de mit sem törődve vele elszaladtam a konyha előtt, és már nyúltam is volna a kilincsért, amikor meghallottam a hangját.
- Szoffy! Állj meg! – utasított Billy, majd visszakullogtam.
- Bocsáss meg Billy de nekem mennem kell őrködni. Köszönök mindent! Szia! – hadartam el a konyha előtt, szemébe nézve, és mentem volna újból, de megint megállított.
- Szoffy! Gyere ide! Nem kell őrködni! – kiáltotta.
Elengedtem a kilincset lassan, és visszasétáltam, majd helyet foglaltam mellette az asztalnál.
- Nézd Szoffy... – kezdett bele a bölcsességébe – Éreztem hogy valami baj van. Mi történt?
- Semmi érdekes. Csak rám jöttek hárman, és erősödtem egy kicsit… nem is olyan nagy szám, mint aminek mondták Samék. – mondtam egy kicsit elferdítve a történetet.
- Nem erre értettem. Hogyhogy egyedül őrzöd az erdőt? – vágott bele a közepébe rögtön és megrémültem. Nem akartam bemocskolni őket.
- Hát… csak nem érnek rá, és ezért az én feladatom az erdő.
- Miért nem hívod őket ha baj van?
- Lehet olyat is? – csúszott ki a számon, és tudtam hogy ez alól nem bújok ki.
- Igen. Nem tudósítottak? Mióta őrzöd egyedül az erdőt?
- Egy… ideje. – mondtam ki őszintén elhúzva a mondatot.
- 3 hete igaz? – kérdezte, őszinte sajnálattal a szemében.
- Nézd Billy… - nagyot sóhajtottam és felálltam – Nekem mennem kell ügyelni… így is elvesztegettem egy csomó időt.
- Ne csináld ezt Szoffy! Pihend ki magad legalább.
- Már kipihentem neked köszönhetően. – mondtam és elindultam újból kijárat felé.
- Délben várlak! – hallottam meg, amint még kikiabált nekem, de csak mosolyogva megráztam a fejem, és kiléptem az ajtón.
Békésen, kisétáltam a homokos talajra, beszívtam az esti levegőt, majd átalakultam, a levegőbe szimatoltam, hogy tudjam mivel van ma dolgom, és a szokásos Cullen szagot hordta csak a szél a hátán.
Még hátranéztem a házikóra, ami szívemnek oly kedves volt, és láttam, ahogy Billy épp tevékenykedik valamit. Elmosolyodtam, és nekivetettem magam az éjszakának.
♪ღ♪
Szokás szerint nem történt semmi más, csak mókusüldözés, mint mindig amikor unatkozok. Olyan jól el szoktam szórakozni a helyi farkasokkal akik nem alakváltók. Volt egy különösen kedvencem közülük. Egy ezüstös nőstény. Vele voltam a legjobb barátságban, mióta farkasként élek. Mindig együtt megyünk vadászni mikor megéhezünk. Ugyanolyan magányos volt mint én, és mindig szóltunk egymásnak ha valami baj van...
Újból összefutottunk, és mikor találkoztunk jó barátnőként hozzábújtunk egymáshoz.
- Nah már bizonyára éhes vagy… - morogtam, és bólintott.
Elindultunk LaPush erdejét bejárni, és valami vadat kerestünk amit elkaphattunk.
Bár én nem voltam éhes, de hallottam hogy neki már korog a gyomra, majd megállt, és a levegőbe szimatolt, mintha szagot fogott volna, majd elindult jobb irányba.
Egy perc se telt bele hogy én is meghalljam, és megérezzem az őzeket. Barátnőm előre futott, és a szokásos stratégiát választottuk. Míg ő kergeti őket, én eléjük szaladok, és két oldalról támadunk.
- Ez elég lesz három napra. – morogtam ránézve a szemem előtt heverő két szarvasra, de barátnőm nem jött ki a fák közül. Meglapulva figyelt a fejem fölé.
Oldalra hajtottam a fejem, s értelmetlenül néztem rá.
- Naaa gyere már! – nyöszörögtem, lehajtva a fejem az állathoz, de ő még mindig a fák között lapult.
Egy ismerős illatmintát fújt hozzám a szél, és hozzá egy ismerős hang is kapcsolódott.
- Szoffy?? – kérdezte Jake a hátam mögül, s hihetetlen sebességgel hátrafordultam.
- Jake! – ugattam, és legszívesebben ráugrottam volna, de fél méterrel előtte megállított.
- Állj!! Ne légyszi! Még összekoszolsz!
- Mióta érdekel téged az hogy, hogy nézel ki? - morogtam értetlenkedve.
- Igen összekoszolsz… délután jártunk itt a srácokkal és a csajokkal, és Miranda elhagyta a telefonját. – tudósított, én pedig inkább valamerre más merre elnéztem és unott képet vágtam. – segítenél megkeresni? – nézett rám könyörgően és felháborító volt hogy kutyának néz.
Mordultam egyet, és a számba vettem az egyik őz lábát, majd elkezdtem behúzni az erdőbe.
- Hogy lehetsz ilyen mocsok? Miért nem vagy képes segíteni? – kérdezte, s összerezzentem.
Tovább nem bírtam hordozni az ételt, így elengedtem, és beszaladtam az erdőbe, hogy visszaváltozzak, és megkeressek egy elrejtett ruhát az egyik fa tövébe, ahova mindig is teszem őket, majd mikor már rendes ruha volt rajtam, és újra emberi testben voltam, visszafutottam hozzá, s nem bírtam az indulataimmal.
- Én vagyok mocsok?
- Nem bírod megkeresni azt az egy darab telefont? Az egy dolog hogy a Mirandáé, de ezzel is nekem segítenél, mert egész nap azt hallgatom hogy eltűnt.
- Meg bírom keresni, de te is megtehetnéd, hisz farkas vagy úgy mint én. Miért nem jöttetek vissza?
- Bocsánat hogy sok hónap őrzés után kicsit ki szeretnénk kapcsolódni… és …
- … nekem is erősödnöm kéne? Na ezzel ne gyere!! Már szerintem épp eleget erősödtem.
- Nem teljesen… most is majd szétvet az ideg látszik rajtad… még tanulnod kell még ha jó is vagy… na meg úgysincs itt egy darab vámpír se, csak Cullenékre kell figyelni hogy meg ne szegjék a törvényt!
- Ja a piszkos munkát rá lehet bízni az újoncra …
- Nem piszkos munka. Felelősség. Legalább ezt is megtanulod és hidd el így csak könnyebb lesz neked. Legalább nem fogsz lógni folyton az én nyakamon. – morogta dühösen, az én lélegzetem pedig elállt. Az a düh amit eddig éreztem elszállt, s csalódottság töltötte be a helyét.
- Szóval… - nyeltem egyet, nem tudtam kimondani ezt a kérdést és féltem a választól – szóval zavar, hogy folyton veled voltam?
- Igen képzeld iszonyú kínos volt! De leszállnánk erről a témáról? Megkeresed azt a hülye telefont vagy majd vesződök egyedül? – kérdezte idegesen, s a szemem a földre szegeződött, ahol valamin a hold fénye tükröződött.
Nem bírtam levegőt venni. Jelenleg semmi életkedvem nem volt…
- Mikor tértek vissza?
- Majd ha kedvünk tarja. Nem mindegy? Úgyis semmis a mi barátságunk most már.
A levegő, mintha megállt volna körülöttem. Ez az egy mondat, még ha suttogás is volt, számomra kiabált.
- Hogy mondtad? – kérdeztem küzdve a könnyeimmel.
- Jól hallottad… szállj le rólam. Nagyon elegem van már belőled… folyton csak hisztizel nem bírod elviselni hogy bevésődtem, hogy végre boldog vagyok.
- Ez nem igaz – ráztam a fejem üveges tekintettel.
- De igen! Miranda is mondta…
- Miranda?! Ezek szerint Miranda dumálta be neked h ilyen vagyok?!
- Nem bedumálta! Csak ráébresztett! Tudod mit!? Hagyj békén! Menj vissza őrködni ahogy elrendeltetik! Én meg keresem tovább.
Lehajoltam, s felvettem a fényes tárgyat, amit Jake is észrevett.
- Kösz! – kapta ki a kezemből, s már el is tűnt a fák között.
Csak most ébredtem rá arra hol is vagyok. Azon a réten, ahol megtudtam mi csoda valójában ő. Ahol úgymond örök barátságot kötöttünk… ahol az életembe lépett… és most haragosan sétált ki belőle.
A könnyek elkezdtek záporozni, és most mindenre képes voltam, csak átváltozni nem, pedig újra farkas akartam lenni. Megint járni az erdőt hogy megnyugodjak és elfogadjam a tényt, hogy egyedül vagyok, de a jelenlegi helyzetben most csak egy hely segíthet ezen.