19. fejezet

A ruha megfeszült rajtam é s szakadásokat hallottam miközben rohantam a fák között. Újra élesebben láttam, s éreztem mindent. Egyre kiegyensúlyozottabban kerülgettem a fákat, s közben meghallottam ahogy Jake és a többiek utánam kiabálnak, s ahogy a lábuk alatt ropog a talaj.
- Szoffy kérlek várj! Mi a baj? – kiabálta Jacob, s végül megálltam lehunyt szemmel és beletörődve a sorsomba… egyszer úgyis megtudják, hát akkor tudják meg most az álmomat.
Megfordultam visszanézve abba az irányba, ahonnan hallatszott az ordítozás, majd a fiúk kiléptek a sűrű növényzet közül, s rémülten pillantottak rám.
Szem forgatva nagy levegőt vettem és kezdtem is volna a beszámolómat.
- Szóval az úgy volt… - hallatszott a kezdet, de csak morgást hallottam. - Jaj már megint álmodok… - morogtam el magam és unott tekintetet vetettem a mancsomra nézve.
- Te meg… - nézett bambán rám Jake.
- Szoffy?? – folytatta Sam, s bólintottam.
Olyan nosztalgikus pillanat volt ez… Mint amikor először álmodtam azt hogy ekként a farkasként futkározok menekülve Rosalie elől.
Csak elképedve néztek rám a srácok, mire mind átváltoztak a szemem előtt, s teljes felfordulás keveredet…
Mindenkiben minden kérdés megfordult persze velem kapcsolatosan, de akkora volt a hangzavar hogy képtelen voltam követni így válaszolni sem igazán tudtam…
- Oh Lécci nem lehetne ha egyszerre csak az egyikőtök farkas? Már fáj a fejem! – gondoltam egyet és most pedig azon volt a vita hogy ki legyen az első interjús, míg végül Mr. Black maradt, mivel tudták hogy neki könnyebben elmondanék mindent, hisz hozzá közelebb állok…
Mind elfutottak vissza a bokrok közé s már hallani sem lehetett senki mást, csak Jacobot.
- Mióta vagy te farkas?
- Nemrég álmodok mindig erről hogy ez a fehér farkas vagyok… pontosabban mióta az az esős nap volt amikor megérkezett Sara és kerestetek… akkor az eszméletemet elvesztve futottam tovább farkasként ezért tudtam a vámpíros dolgokat… na de most is álmodok… már megszoktam…
- Aha… te azt gondolod hogy ez csak álom?
- Igen… hisz mindig csak álmodom amikor azt hiszem valóság nem kedvesem? - kérdeztem visszaemlékezve az előző álmaimra amik egymáshoz kapcsolódtak, így persze azt hiszem ez is összekapcsolódik… - bár Samék rendesen meglepődtek megint. - kuncogtam el magam, mire Jake hatalmas nevetésben tört ki és csak ez a szó járt az eszében... vagyis inkább kérdés.
- Kedveseeem? – nevette hangosan és farkasként is valami kuncogó hangot hallatott.
- Jaj ne játszd már meg!! Emlékszem a visszaemlékezésedre!! Ne játszd meg légyszi!!
- Szerinted meg lehet játszani gondolatban? – nevetett tovább, majd elgondolkoztam, és igazat adtam Jacobnak.
Ezért persze kissé kényelmetlenül, égően éreztem magam, de már ez az érzés el is tűnt.
- Na mindegy… úgy is mindjárt felkelek, aztán meg el lesz felejtve. – tettem pontot az ügy végére, de Jake belekötött.
- Szoffy… tudod… ez nem hiszem hogy álom… ez a valóság… csak azt nem értem hogy hogy lehet ez! – megint jöttek a kérdések – Hogyhogy farkas lettél? Van Qiliute a családotokban? Vagy legalább volt?
- Nem tudom… - válaszoltam – nem hiszem… talán a valódi apám de… á ő sem… szinte alig láttam egyszer kétszer.
- De valakinek annak kell lennie… muszáj!! Csak úgy nem lehetsz farkas… Lehet hogy az apád nem is de az ő ágán a nagyszüleid?
- Nem! Nem tudok semmit! – gondoltam kétségbeesetten, és már annyira szívesen abbahagytam volna ezt a témát… a valódi apám szinte azt sem tudja hogy létezek. Talán van róla némi fogalma, de nem hiszem hogy olyan sokat tudna rólam.
- Bocsáss meg! Nem akartalak elszomorítani… nem tudtam hogy… - nyugtatott meg, hisz egész végig míg róla beszéltünk csak az az egyetlen kép jutott eszembe, amikor még kicsi voltam és a vidámparkban megláttam egy nővel, és rám nézett, majd ment tovább… mintha azt mondaná „Ez nem az én vérem!”
Már szinte könnyeztem óriás farkasként, s Jake hozzám bújt, és nem győzött bocsánatot kérni.
Egyszer csak bebizonyosodott hogy nem álmodok.
- Szóval ezért rohantál ki amikor megemlítettem a tábortüzes bulit… - nevette el magát, s visszagondoltunk az álmomra, és arra a jelenetre mikor elrohantam.
- Igen de az csak egy buta álom volt nem? És… akkor most tényleg farkas vagyok? És hogy változzak át? Mikor fogok átváltozni és egyáltalán hogyan? Akkor most már nekem is őrizni kell az erdőt? De hogy kell visszaváltozni majd és hol húzódik a határ? Most akkor költhetek egy csomót ruhákra? És mi lesz ha felbosszantanak? Mikor tudom majd teljesen kontrollálni az érzéseimet, és én is olyan kigyúrt leszek mint ti? Nekem is lesz Bevésődésem? Akkor ezek szerint sose lesz pasim… - állapítottam meg végül lekonyult fülekkel miután e kérdésrohammal bombáztam barátomat, aki csak úgy nevetett ezen a rengeteg kérdésen.
- Nos szerintem nem álmodsz de meg van rá az esély… viszont én igazán élőnek érzem magam, és megszokottnak. Az átváltozásokat majd megbeszéljük később és igen sajnos mostantól rád is szorul a felelősség… vagyis nekünk ez csak jobb mert több pihenés. Az érzelmeidet szerintem te hamar fogod tudni kontrollálni. Dührohamaid számát nem tudom megállapítani de te nem vagy olyan hisztis és tudsz hideg fejjel gondolkozni így hál’ égnek nem kellesz folyton pesztálni… bár igazán pesztrálnálak így nem kell folyton a semmiért futkározni… A „kigyúrtság” pedig változó… attól függ mennyit dolgozol… a bevésődéses dolog pedig… - hallgatott el, s tudtam mit érez most, így muszáj volt terelni a helyzetet.
- Ok akkor most mutasd meg hogy kell átváltozni!
- Rendben! – futott vissza - Mindjárt jövök – mondattal és már megint egyedül voltam farkas.
Egyszerűen nem hittem el hogy ez tényleg megtörténik és mégis elhiszem hisz olyan valóságos jelenleg minden… Jake… a fiúk, és ez az egész farkasos dolog inkább nyomasztott minthogy feldobott. Ez a világ nem volt annyira meseszerű mint az előző álmok. Majd megéreztem Jake illatát, s elé futottam.
- Na itt is vagyok!! Mosolygott rám és megsimogatta a buksimat - Parancsolj!! – adta a számba Emily ruhái közül az egyiket.
Elbújtam egy bokor mögé és Jake csak kiabált hogy „koncentráljak magamra, ahogy kinézek és…” ugyanazt mondta mint az álmomban és félek ez is ugyanúgy lesz, de meg is megpróbáltam.
Egyszer csak iszonyú fájdalom tört rám ahogy a kinézetemre koncentráltam.
Éreztem ahogy a csontjaim eltörnek és össze vissza nyüszögtem fájdalmamban.
Hallottam Jaket, ahogy kiabálja hogy „kitartás kisfarkas” és egyéb bíztató mondatokat, de nem érdekelt. Csak azt akartam hogy újra felkeljek.
♪ღ♪
Önmagam voltam és lihegve meztelenül ültem a bokorban még mindig a fájdalmaimat kiheverve.
- Szóval tényleg igaz. – gondoltam, s erőt véve magamon felálltam és felvettem barátnőm ruháját, ami kissé nagy volt rám, de nem sokkal.
Kikászálódtam Jake elé, majd rámosolyogtam amit ő is viszonzott, de már nem bírtam tovább. Összecsuklottak a lábaim, s Jake épphogy elkapott.