34. fejezet

A lángok égettek körülöttem, és már csak remélni tudtam, hogy a víz eloltja, majd nemsokára a tűz már teljesen megemésztett és a fájdalom megszűnt, viszont éltem. A szívem dobogása felgyorsult, mikor tollakat láttam a szárnyaimat végignézve, és amint már alig volt távolság a tenger és köztem, hirtelen felemelkedtem, és elkezdtem csapkodni.
- Ezt nem hiszem el! – mondtam emberi nyelven, és megpróbáltam utánozni az oly csodált lényeket, akik ezt megtehetik. - Repülök – kiáltottam, és a nap felé vettem az irányt, és száguldottam a szél szárnyán.
Boldog voltam így szabadon. Mindent másképp láttam. Minden sokkal szebb volt mint amit az emberi, vagy a vérfarkas szememmel láttam. A színek ki voltak emelve, és a lemenő nap, oly csodás narancs színt vetett a végtelen tengerre, amiről csak álmodhat a közönséges ember, hogy látja. A csillagok is kezdtek előbújni a fényfüggöny alól, és amint mentem egyre feljebb és feljebb, egyre csodálatosabb élmény tárult elém, majd végül olyan magasra jutottam, ahol mindkét égitestet láthattam egyszerre. A napot, és a holdat. Bár a hold egyenlőre még csak alig bújt ki a föld mögül, mégis láttam csillogó, ezüstös fényét, amint a nap sugarait visszaveri.
Egyre nehezebben bírtam venni a levegőt, és akkor jutott eszembe egy kérdés. Hogyhogy én képes vagyok a világűrben levegőt venni?
Majd úrrá lett rajtam a fáradtság is egy kis idő után, és jobbnak láttam, ha elindulok a szárazföld felé lepihenni… na meg azt is ki kéne találni hogy változok vissza, vagy tálán örökké így maradok?
Elindultam vissza LaPush partjára, de még egy két kört repültem felette, és mikor már meguntam az egészet, és úgy éreztem végleg elhasználtam az energiámat, leereszkedtem a part vizébe, és most újból iszonyú fájdalom uralkodott el rajtam.
Amint a vízhez értem a lábaimban a csont éreztem, hogy megváltozik majd lentről felfelé, minden porcikám, és ettől a folyamattól majdnem összeestem, de hamar vége lett a fájdalomnak hála istennek.
Mi után kissé megborzongtam hogy mi volt ez, végre észrevettem magamon a változást.
- Visszaváltoztam! – ejtettem ki a számon nagy megkönnyebbüléssel a hangomban, és hirtelen örömömben ugrálni lett volna kedvem, de inkább megszeppentem.
A testemet vörös tollruha borította be, amit amúgy sose vennék fel, max. álarcos bálon ha lenne. Nem az, hogy nem tetszik, csak nagyon rikító szerintem, és inkább Miranda utcai ruhájának nézném el, mintsem rajtam.
Hosszan elgondolkoztam azon, hogy mi történhetett most… vajon volt már ilyen eset, hogy átváltozott egy farkas főnixé? Vagy én vagyok az első… és ha igen? Miért nincsenek benne a farkas legendákba? Vagy Billy miért nem mesélt róla eddig soha? Vajon most mire gondolhatnak Jacobék? Hogy meghaltam? Vagy Billy akkor felvilágosította őket?
Megannyi kérdés keringett egyszerre a fejemben és megálltam egynél.
- Menjek, vagy ne menjek?
Ez a kérdés azt takarta, hogy vajon Jacobék örülnének e nekem? Vagy szomorúak lennének hogy nem haltam meg? És vajon Miranda hogy van? Aggódok érte, hogy túlságosan megsebeztem. Nem volt szép tőlem… akármennyire is utálom embert ölni bűn… főleg egy magamfajtának… vagyis… egy… nem is tudom már mi vagyok, de akkor farkas voltam, és farkasként sebeztem meg. Talán most haragudnak rám e miatt?
Biztosan.
A szememmel a földet vizslattam lehajtott fejjel. Testemet átitatta a bűntudat, és megint átkoztam magam hogy még minidig életben vagyok. Átkoztam magam, hogy nem járok már rég a túlvilágon, és hogy nem használtam ki abban a tömérdeknyi időben a lehetőségemet.
- Szoffy! – hallottam meg egy ismerős kétségbe esett hangot, és rögtön az irányába fordítottam a fejem.
- Jake! Ne! Ne csináld! – hallottam Edward hangját.
- Nem hagyhatom hogy meghaljon! Nem ezt érdemli, hogy így legyen vége! – ordította és a tenger felé futott észre se vége engem.
- Jake! Állj le! Nem tudnád így se visszahozni! Ő… ő már nem… - hangja el-el akadozott – Fogd fel! Elment akármennyire is fáj. – kiabálta kétségbe esetten, és Jake lerogyott a földre, vele együtt legnagyobb ellensége is.
Nem sokkal később megláttam mögöttük Esme körvonalát is, majd Sethét, Paulét és Alicét. Mind letörtek voltak… főleg Alicen és Esmeen látszott az igazi női gyengeség… de persze ez nem jelentette azt, hogy a többieken nem látszott a fájdalom. Főleg Jacob arcán. Úgy meredt a földre, mint akinek épp egy olyan személy elvesztése miatt kell szenvednie, aki nagyon sokat jelentett neki.
Tettem hátra egy lépést. El akartam futni, lassan már a korom fekete éjszakába és többet vissza se jönni, de amint megmoccantam Seth és Paul reagáltak.
Mozdulatlanul álltam farkasszemet nézve kettőjükkel, mígnem felismertek végül.
Elkezdtek ketten közeledni felém, és Seth már szinte rohant.
- Szoffy? – kérdezte hitetlenkedve, felnézve rám, majd halálra szorongatott a nyakamba ugorva.
- Ezt nem hiszem el!! Szoffy! Te életben vagy?? Hol jártál?? – ölelt át Paul is szorosan, és már most fulladoztam az erős ölelésüktől.
- ÁÁÁ Összeroppantotok!! – próbáltam minden erőmből eltolni őket, és levegőt venni, de csak e mondat után sikerült ezt elérnem.
- Jake! – kiáltották a fiúk, és ő felemelte a fejét, majd érdekesen kezdett vizslatni.
Hosszan figyelt, majd nagy nehezen feltápászkodott a földről, és lassan elkezdett felénk lépdelni.
- Tényleg?? Szoffy?! Te vagy az? – kérdezte hitetlenkedve, majd lerogyott előttem és elkezdett sírni.
- Jake! – térdeltem le én is elé – Jake igen én vagyok! Élek!! Kérlek, bocsáss meg!! Csupán indulatból tettem! – hajtottam le a fejem bűntudatosan.
- Tessék?? – kapta fel a vizet – Még te kérsz bocsánatot?? Megöltelek… és te még bocsánatot kérsz, hogy áldozat voltál? Hogy olyat vágtam hozzád amitől még én is legszívesebben meghalhattam volna? Bocsánatot kérsz azért, hogy kitartottál a remény mellett? Normális vagy? – zokogott.
Nem tudtam mit mondani erre… csak néztem, ahogy a szemeiből könnyek törnek elő, és hangosan zokog előttem.
Minden egyes hangosabb, fájdalmas ordításánál megrepedt a már amúgy is darabokra tört szívem.
- Jake!! Miranda… - hallottunk meg a távolból egy ismerős hangot és mindketten összerezzentünk.
- Jake menj! – ordítottam le a fejét, mikor nem mozdult, majd rögtön felpattant és eszeveszett sebességgel rohanni kezdett Sethttel és Paullal együtt.
Megint egyedül maradtam. Esme és Alice elmentek Carlisleval.
- EGYEDÜL – tört rám a gondolat, s most már én is majdnem elsírtam magam… de e helyett inkább erőt vettem magamon, és elkezdtem sétálni utánuk… az isten tudja minek, és amint odaértem nagy nevetést halottam.
Fájt újból minden egyes hang, és az, hogy teljesen elfelejtettek megint.
Irtóra későre járt. Fáradt voltam és gyenge. Lefeküdtem a földre vörös tollruhámba, és összehúztam magam.
Viszont ez nem segített.. egyre jobban kezdtem fázni, majd mikor úgy éreztem mindjárt megfagyok átjárt a melegség, és rögtön elaludtam eme csodás érzésre, majd másnap reggel úgy keltem fel, mint ahogy elaludtam… főnixként.
- Üdv Szoffy! – köszöntött Billy mikor észrevette hogy kinyitottam a szemem.
- Szia!
- Nem vagy… fáradt… vagy szomjas… vagy valami ilyesmi? – kérdezte.
- Nem! Kipihentem magam. Te hogy vagy, és honnan tudod hogy én vagyok? – kérdezősködtem amire keserű mosollyal válaszolt.
- Tudod… nem te vagy az első ilyen eset… évszázadok óta az első vagy… de nem a legelső… - tudósított, én meg egyre kíváncsibb lettem.