Harmadik napja már hogy futkorászok körbe-körbe megint egyedül… Néha néha beugrik Seth vagy Paul, de a többieknek se híre se hamva, és ők is folyton izgatottak, meg unják az egész munkát már 1 óra múlva, és nagy sóhajok között gondolataimat félretéve el is engedem őket, mert szörnyű végignézni ahogy elképzelik hogy épp mit csinálhatnak a többiek.
- Szia Szoffy! – lépett be a napi egy órájáért Seth.
- Üdv. – morogtam de nem álltam meg, tovább futottam át az erdőn minden érzékszervemet bevetve a vámpír radarom működésére.
- Jaj képzeld… - kezdett bele, de inkább nem figyeltem rá… csak hallgattam a nagy élmény beszámolóját, ami vagy az volt, hogy Miranda meghívta őket fagyizni, vagy megint menőztek a városban, és játszották az eszüket, vagy még 1000nyi lehetőség amit már 1000redjére hallok pedig még csak 3 napja történt azt hogy meggyepáltam az alfát. - Bocsánat. – hallottam meg azt a szót, ami kizökkentett a valóságba, pedig tényleg minden energiámat inkább az ellenség kutatására erőltettem.
- Mi bocsánat?
- Hogy untatlak. Érzem hogy semmi kedved ezt hallani, és inkább a munkára figyelsz.
- Arra még nem gondoltál hogy én ehhez szoktam hozzá?
- Ne terelj!! A gondolataink és az érzéseink egyek!!
- Szerintem meg neked dunsztod sincsenek a gondolataimról, és mindketten jobban járnánk ha inkább a városban járőröznél, mint ember… én itt el vagyok szóval indulj vissza! – mondtam teljesen hidegen, majd újból elindultam egy ismerős illatfoszlány után.
- Most miért vagy ilyen ellenséges?? – morgott.
- Nem vagyok ellenséges csak elmondom a véleményemet!! És ne akard hogy erővel taszítsalak ki a bőrödbe!! – morogtam rá.
- Jól van akkor maradj itt megint egyedül! – kiabált vissza, és visszaváltozott.
Épp abban a pillanatban, mikor visszaváltozott, össze tudtam azt a szagot kapcsolni amit eddig követtem egy képpel, és begyorsítottam.
- Azok a vérszívók Billy háza felé közelednek!! ÁÁÁ ez nem lehet igaz!! – üvöltöttem, és egyre gyorsabban futottam, majd nem sokkal később megéreztem a vér illatát, és megint elöntötte az agyam a vörös kód.
Betörtem a ház ajtaját, majd a szűk folyosón farkasként futottam végig, míg rá nem találtam arra két vámpírra, akiknek a társát én magam öltem meg.
Amint megláttak abbahagyták a táplálkozást, és rám vicsorogtak.
Mindketten nekem ugrottak, és az én egyetlen menekülő utam az ablak volt, így hát nekirugaszkodtam, és betörtem az üveget, így kijutva a szűk helységből. Számtalan sebet ejtettek rajtam az apró üveg szilánkok, a két vérszívó pedig rögtön követett, és mindketten nekem támadtak, de mit sem értek ellenem.
Hosszas küzdelem játszódott le megint, hisz ők is tapasztaltabbak lettek, viszont a halálukat, most nem saját akaratomból okoztam.
A tapasztalat csak a harci tapasztalatra lett értetődő… a gondolkozásuk egyáltalán nem változott. Egyszer mindketten belém haraptak, és úgy felvisítottam a fájdalomtól, hogy szerintem egész La Push hallhatta fájdalmas vonyításom.
A két vámpír kis idő alatt kinyúlt, az én szervezetem pedig úgy éreztem, nemsokára felmondja a szolgálatot.
Paul és Seth hihetetlen sebességgel, és aggodalommal futottak hozzám. Mondtak valamit kétségbe esett arccal, viszont nem értettem mit… mintha egy vastag fal választott volna el minket, tompítva a hangjukat, és közben én megállás nélkül nagy fájdalommal nyüszítettem, majd lassacskán a látásom is elhomályosodott, az összes érzékszervemmel együtt, és ha minden igaz, utoljára a saját szív dobbanásomat hallottam.
♪ღ♪
Mikor kinyitottam a szemem kissé megijedtem a hatalmas fényességtől, mi egy ablakból szűrődött.
Felültem rögtön, és ijedten néztem körbe. Mellettem volt még egy ágy, mi kissé össze volt gyűrődve, és rögtön felismertem az illatot.
Felpattantam, és kirohantam a konyhába a jól ismerhető útvonalon, a jól ismert illatot követve.
Amint a Black ház konyhájának a bejáratához értem, kissé meghökkenve tapasztaltam hogy mindenki egy helyen van… beleértve Mirandát is. A tekintetemmel gyorsan megkerestem Billyt, és amint megláttam, hogy a nyaka be van tekerve kötszerrel, Mirandára vetettem dühös tekintetemet, és morogva kifutottam a házból.
Próbáltam átváltozni, de nem ment, nem volt meg az az érzés, amit eddig oly könnyen kifejlesztettem, így inkább két lábon futottam végig az erdőn, egészen addig a helyig, ahol az egész történetem kezdődött Jacobékkal.
Amint odaértem iszonyúan elfáradtam.
Mi történt velem? Miért nem tudok átváltozni? Remélem nem lett vége a farkas létnek. Eddig olyan különlegesnek éreztem magam, erre vége mindennek!
Lerogytam a földre, és úgy hullattam a könnyeimet. Nem éreztem semmit, csak a forróságot a testemben… gyengének és könnyűnek éreztem magam, és a látásom sem olyan mint a régi a szaglásommal és a hallásommal együtt… ezek szerint ez történik azzal, akit megharapnak? Elveszíti a farkas létet?
- Szoffy! – hallottam meg a számomra legirritálóbb hangot a lehető legirritálóbb helyen ahol lehetne…
- Mit keresel itt?! Tűnj el innen!! Ez az én területem hallod!! Nem hagyom hogy ezt elvedd tőlem! – fordultam meg és olyan dühösen ahogy lehet leordítottam a fejét.
- Nyugodj már meg! Mi bajod? Elfogott a sárga irigység hogy nekem több barátom van mint neked?
- Teszek rá hogy több barátod van!! Képzeld el, hogy az én barátaim voltak te csitri!! Csak te voltál olyan pofátlan és elcsábítottad őket hogy rohadj meg!! – káromkodtam.
- Hé! Örülj neki hogy elvettem tőled őket!! Hisz legalább életben maradtak… nézd meg arra az egyre sem tudsz vigyázni, nemhogy az egész bagázsra!
- Tessék?? Te most rám akarod fogni hogy majdnem meghalt??
- Ki másra? Talán az én hibám? Én a helyedben…
- Ebből elég!! Igen a te hibád te utolsó senkiházi! Neked dunsztod sincs hogy milyen egy egész városra figyelni! Hogy figyelhetnék 1 emberre amikor több mint 3000re kell?! – kiabáltam, és végre éreztem azt az igazi remegést, amire eddig vártam, és engedtem az érzésnek.
Morogva közeledtem felé, ő pedig elkezdett hátrálni, és rémültségében végre befogta a száját, és elhallgattatta az idegesítő hangját. Egyre gyorsabban lépdeltem hozzá, ő pedig megfordult, és sikítva elkezdett menekülni.
Nekirugaszkodtam, jobb mellső mancsomat felemeltem, és a karmom épphogy elérte a hátát, de Jake nekem ugrott, és vele kezdtünk el verekedni.
Erős morgások, és káromkodások hallatszottak, mind a gondolatok, és hangszálak felől, ás nem bírtuk abbahagyni. Mindenképpen a földre akartam teríteni őt, hogy utána megölhessem azt, ki mindennek a hibája… aki mindent felborított… Mirandát.
Nagy nehezen végre sikerült mozdulatlanná tennem, és utána rögtön futottam ahhoz a buta libához, aki eddig megdermedve figyelte harcunkat, védtelenül.
Amint már csak egy ugrás volt tőle meghallottam azt, ami belül megölt.
- Ne merészeld! Ennyire szívtelen lennél? Képes lennél elpusztítani a világomat? Azt aki mindenkinél fontosabb nekem… azt az egyetlen lányt az életemben akit valaha szerettem egy parányit is? – kérdezte kétségbe esetten, és nagy port verve megálltam a szőke lány előtt.
- Tessék? – kérdeztem, és felé fordultam.
- Bocsáss meg. De így van! Kérlek ne öld meg aki valamit is jelent nekem! – könyörgött, az én szívem pedig ebben a pillanatban zúzódott porrá.
- Hát jó. Nem ölöm meg a te világod. Viszont tudd, hogy most megöltél valamit. – mondtam, és a szakadék felé kezdtem el futni. – Én mindig is szerettelek! – mondtam, mikor már nem volt talaj a lábam alatt, s egyenesen a tenger vize volt előttem… néhány nagyobb szikladarabbal az alján.
- NEE!! Ne csináld ezt!! Szoffy!! – hallottam még az utolsó gondolatait, amik kiabáltak, viszont ekkor éreztem valamit, amit még talán sosem éreztem…
Égni kezdtem, és most már csóvaként zuhantam a víz felé. A csontjaim megváltoztak… a lábam kisebb lett… a karom pedig hosszabbodott, és a testem összement.
- Mi történik? – kérdeztem végül emberi szavakként.
- Szia Szoffy! – lépett be a napi egy órájáért Seth.
- Üdv. – morogtam de nem álltam meg, tovább futottam át az erdőn minden érzékszervemet bevetve a vámpír radarom működésére.
- Jaj képzeld… - kezdett bele, de inkább nem figyeltem rá… csak hallgattam a nagy élmény beszámolóját, ami vagy az volt, hogy Miranda meghívta őket fagyizni, vagy megint menőztek a városban, és játszották az eszüket, vagy még 1000nyi lehetőség amit már 1000redjére hallok pedig még csak 3 napja történt azt hogy meggyepáltam az alfát. - Bocsánat. – hallottam meg azt a szót, ami kizökkentett a valóságba, pedig tényleg minden energiámat inkább az ellenség kutatására erőltettem.
- Mi bocsánat?
- Hogy untatlak. Érzem hogy semmi kedved ezt hallani, és inkább a munkára figyelsz.
- Arra még nem gondoltál hogy én ehhez szoktam hozzá?
- Ne terelj!! A gondolataink és az érzéseink egyek!!
- Szerintem meg neked dunsztod sincsenek a gondolataimról, és mindketten jobban járnánk ha inkább a városban járőröznél, mint ember… én itt el vagyok szóval indulj vissza! – mondtam teljesen hidegen, majd újból elindultam egy ismerős illatfoszlány után.
- Most miért vagy ilyen ellenséges?? – morgott.
- Nem vagyok ellenséges csak elmondom a véleményemet!! És ne akard hogy erővel taszítsalak ki a bőrödbe!! – morogtam rá.
- Jól van akkor maradj itt megint egyedül! – kiabált vissza, és visszaváltozott.
Épp abban a pillanatban, mikor visszaváltozott, össze tudtam azt a szagot kapcsolni amit eddig követtem egy képpel, és begyorsítottam.
- Azok a vérszívók Billy háza felé közelednek!! ÁÁÁ ez nem lehet igaz!! – üvöltöttem, és egyre gyorsabban futottam, majd nem sokkal később megéreztem a vér illatát, és megint elöntötte az agyam a vörös kód.
Betörtem a ház ajtaját, majd a szűk folyosón farkasként futottam végig, míg rá nem találtam arra két vámpírra, akiknek a társát én magam öltem meg.
Amint megláttak abbahagyták a táplálkozást, és rám vicsorogtak.
Mindketten nekem ugrottak, és az én egyetlen menekülő utam az ablak volt, így hát nekirugaszkodtam, és betörtem az üveget, így kijutva a szűk helységből. Számtalan sebet ejtettek rajtam az apró üveg szilánkok, a két vérszívó pedig rögtön követett, és mindketten nekem támadtak, de mit sem értek ellenem.
Hosszas küzdelem játszódott le megint, hisz ők is tapasztaltabbak lettek, viszont a halálukat, most nem saját akaratomból okoztam.
A tapasztalat csak a harci tapasztalatra lett értetődő… a gondolkozásuk egyáltalán nem változott. Egyszer mindketten belém haraptak, és úgy felvisítottam a fájdalomtól, hogy szerintem egész La Push hallhatta fájdalmas vonyításom.
A két vámpír kis idő alatt kinyúlt, az én szervezetem pedig úgy éreztem, nemsokára felmondja a szolgálatot.
Paul és Seth hihetetlen sebességgel, és aggodalommal futottak hozzám. Mondtak valamit kétségbe esett arccal, viszont nem értettem mit… mintha egy vastag fal választott volna el minket, tompítva a hangjukat, és közben én megállás nélkül nagy fájdalommal nyüszítettem, majd lassacskán a látásom is elhomályosodott, az összes érzékszervemmel együtt, és ha minden igaz, utoljára a saját szív dobbanásomat hallottam.
♪ღ♪
Mikor kinyitottam a szemem kissé megijedtem a hatalmas fényességtől, mi egy ablakból szűrődött.
Felültem rögtön, és ijedten néztem körbe. Mellettem volt még egy ágy, mi kissé össze volt gyűrődve, és rögtön felismertem az illatot.
Felpattantam, és kirohantam a konyhába a jól ismerhető útvonalon, a jól ismert illatot követve.
Amint a Black ház konyhájának a bejáratához értem, kissé meghökkenve tapasztaltam hogy mindenki egy helyen van… beleértve Mirandát is. A tekintetemmel gyorsan megkerestem Billyt, és amint megláttam, hogy a nyaka be van tekerve kötszerrel, Mirandára vetettem dühös tekintetemet, és morogva kifutottam a házból.
Próbáltam átváltozni, de nem ment, nem volt meg az az érzés, amit eddig oly könnyen kifejlesztettem, így inkább két lábon futottam végig az erdőn, egészen addig a helyig, ahol az egész történetem kezdődött Jacobékkal.
Amint odaértem iszonyúan elfáradtam.
Mi történt velem? Miért nem tudok átváltozni? Remélem nem lett vége a farkas létnek. Eddig olyan különlegesnek éreztem magam, erre vége mindennek!
Lerogytam a földre, és úgy hullattam a könnyeimet. Nem éreztem semmit, csak a forróságot a testemben… gyengének és könnyűnek éreztem magam, és a látásom sem olyan mint a régi a szaglásommal és a hallásommal együtt… ezek szerint ez történik azzal, akit megharapnak? Elveszíti a farkas létet?
- Szoffy! – hallottam meg a számomra legirritálóbb hangot a lehető legirritálóbb helyen ahol lehetne…
- Mit keresel itt?! Tűnj el innen!! Ez az én területem hallod!! Nem hagyom hogy ezt elvedd tőlem! – fordultam meg és olyan dühösen ahogy lehet leordítottam a fejét.
- Nyugodj már meg! Mi bajod? Elfogott a sárga irigység hogy nekem több barátom van mint neked?
- Teszek rá hogy több barátod van!! Képzeld el, hogy az én barátaim voltak te csitri!! Csak te voltál olyan pofátlan és elcsábítottad őket hogy rohadj meg!! – káromkodtam.
- Hé! Örülj neki hogy elvettem tőled őket!! Hisz legalább életben maradtak… nézd meg arra az egyre sem tudsz vigyázni, nemhogy az egész bagázsra!
- Tessék?? Te most rám akarod fogni hogy majdnem meghalt??
- Ki másra? Talán az én hibám? Én a helyedben…
- Ebből elég!! Igen a te hibád te utolsó senkiházi! Neked dunsztod sincs hogy milyen egy egész városra figyelni! Hogy figyelhetnék 1 emberre amikor több mint 3000re kell?! – kiabáltam, és végre éreztem azt az igazi remegést, amire eddig vártam, és engedtem az érzésnek.
Morogva közeledtem felé, ő pedig elkezdett hátrálni, és rémültségében végre befogta a száját, és elhallgattatta az idegesítő hangját. Egyre gyorsabban lépdeltem hozzá, ő pedig megfordult, és sikítva elkezdett menekülni.
Nekirugaszkodtam, jobb mellső mancsomat felemeltem, és a karmom épphogy elérte a hátát, de Jake nekem ugrott, és vele kezdtünk el verekedni.
Erős morgások, és káromkodások hallatszottak, mind a gondolatok, és hangszálak felől, ás nem bírtuk abbahagyni. Mindenképpen a földre akartam teríteni őt, hogy utána megölhessem azt, ki mindennek a hibája… aki mindent felborított… Mirandát.
Nagy nehezen végre sikerült mozdulatlanná tennem, és utána rögtön futottam ahhoz a buta libához, aki eddig megdermedve figyelte harcunkat, védtelenül.
Amint már csak egy ugrás volt tőle meghallottam azt, ami belül megölt.
- Ne merészeld! Ennyire szívtelen lennél? Képes lennél elpusztítani a világomat? Azt aki mindenkinél fontosabb nekem… azt az egyetlen lányt az életemben akit valaha szerettem egy parányit is? – kérdezte kétségbe esetten, és nagy port verve megálltam a szőke lány előtt.
- Tessék? – kérdeztem, és felé fordultam.
- Bocsáss meg. De így van! Kérlek ne öld meg aki valamit is jelent nekem! – könyörgött, az én szívem pedig ebben a pillanatban zúzódott porrá.
- Hát jó. Nem ölöm meg a te világod. Viszont tudd, hogy most megöltél valamit. – mondtam, és a szakadék felé kezdtem el futni. – Én mindig is szerettelek! – mondtam, mikor már nem volt talaj a lábam alatt, s egyenesen a tenger vize volt előttem… néhány nagyobb szikladarabbal az alján.
- NEE!! Ne csináld ezt!! Szoffy!! – hallottam még az utolsó gondolatait, amik kiabáltak, viszont ekkor éreztem valamit, amit még talán sosem éreztem…
Égni kezdtem, és most már csóvaként zuhantam a víz felé. A csontjaim megváltoztak… a lábam kisebb lett… a karom pedig hosszabbodott, és a testem összement.
- Mi történik? – kérdeztem végül emberi szavakként.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése