17. fejezet

Jake egész úton csak mosolygott. Próbáltam kiszedni belőle, hogy mi van, mi történt, vagy valami nagy szemétségre készül e, de csak rázta a fejét minden kérdésemre, majd egy jó fél óra után meguntam és duzzogásba kezdtem.
- Jajj Szoffy!!Ne csináld már!! – könyörgött Jake de csak megrántottam a vállam. Ő se mondja el, akkor én sem hagyom abba a duzzogást.
Megálltunk a parkolóban, és kiszálltunk, majd becsaptam magam mögött az ajtót idegesen. Nagyon nem tetszett ez a titkolózás dolog... Hogy lehet ilyen ?
- Hééé!! Vigyázz rá! Szétesőben van amúgy is! – szidott le... bár ezt inkább kérésnek hangzott.
- Oké... – morogtam, és a ház felé vettem az irányt.
Már bizonyára aludt mindenki a házban, ugyanis még az udvari lámpák is le voltak kapcsolva.
Kinyitottam halkan az ajtót, hogy nehogy felverjek bárkit álmából és felosontam a szobámba.
- Jaj ne! Elfelejtettem bezárni a bejáratot! – suttogtam magamnak mérgesen, miután kinyitottam a szobám ajtaját.
- Jake!! Normális vagy! A szívbajt hozod rám! – sikoltottam fel, amint hátrafordulva nekimentem, és megállapítottam, hogy a haverom az.
- Bocsi! Mindenért! – mondta bűnbánóan – El... – kezdett bele valamibe idegesen - El kell mondanom neked valamit... és... – nagyot sóhajtott – Gyere megmutatom!
Tenyerét lecsúsztatta a karomon és megfogta a kezem, majd húzott maga után le a földszintre.
A szívem ezerrel vert.
„Mit akarhat mondani? Mi az amit titkolt egész úton? Miért most?” – áradtak a kérdések a fejemben, de sajnos csak egy válasz jutott az eszembe… de az biztos hülyeség, hisz elválaszthatatlan barátok vagyunk… miért is akarnak szerelmet vallani?? Oké nem az hogy nem fogadnám hatalmas mosollyal és forró csókkal azzal a gyönyörű szájára, de akkor is! Még alig ismerjük egymást. Csak pár hete... Oké talán ennyi idő alatt tényleg meg ismertem meg minden, de ez akkor is gyors.
- Figyi Jake!! – álltam meg a lépcsősor közepén – Muszáj most? Nem várhatnánk még? – mondtam már tudva mindent.
- Nem! Ezt most kell! Kérlek! Ha ezt elhalasszuk akkor elég későn lesz következő alkalom.
- Jó de most miért? Most van telihold? Vagy mi? – nagyot sóhajtottam – Oké! Ez tényleg nagyon romantikus meg minden, de ilyen nap máskor is van!
- Te meg miről beszélsz? Milyen romantika? - kacagott.
- Mi? Nem...? – elállt a szavam... fúú ez nagyon kínos volt, de akkor mit akar ha nem szerelmet vallani? Mi az ami ennyire pótolhatatlan
Nem szólt semmit, csak kacagva húzott tovább ki a nagy udvar felé.
- Várj! Este felkapcsol a villany! – figyelmeztettem de ő kinyitotta akkor is az ajtót,és kibújtunk a függöny között.
- MEGLEPETÉÉÉS!!! – kiáltották a család tagok, a barátaim és minden ismeretlen akik bizonyára vendégek lehettek.
Körülnéztem. Elállt a lélegzetem. A színpad felé két óriási betű volt erősítve. Egy „H” és egy „B”. Az udvar két oldalán egy-egy iszonyú hosszú asztal volt helyezve tele sütivel, finomságokkal, innivalókkal és egyéb édességekkel, italokkal. Mellettem volt egy nagy gardrób szekrény. Nem értettem minek van kitéve az udvarra. Egyáltalán nem illik semmihez, és alapból ennek a garázsban volt a helye. Értetlenül megráztam a fejem,és tovább nézelődtem mi a fene van itt, de mivel semmire sem jutottam a mellettem lévő kicsi óriásra pillantottam aki csillogó szemekkel és óriási mosollyal nézett rám, majd megölelt.
- Boldog Születésnapot! – szorongatott meg és már minden kitisztult.
- El is felejtettem hogy végre 17 vagyok a mai napon. Teljesen kiment a fejemből ez az egész.
- Ja! Köszi szépen! - mondtam vigyorogva a meglepettségtől.
Mindenki végig ölelgetett... mármint aki közeli ismerős, vagy barát volt, és elkezdtük a partyt.
Már itt volt az egész falka és az új barátnőm is.
Sara, Ashley és Leyla sem maradt ki és a nagymamám sem, akivel mint mindig nyájasan elbeszélgettem a régi szép időkről, hogy mennyit jártam ki mindig etetni az állatokat,meg a kedvenc kiskacsámról, akit még mindig nagyon szerettem az állapotát elnézve… aki már régen a levesben végezte. Emlékszem egy falatot sem ettem belőle, és elbújtam az ágy alá, mikor anyáék jóízűen falatoztak belőle, és én pedig csak sírtam, sírtam amíg el nem aludtam. Este anyukám sírása keltett fel, hogy „Eltűntem, és ez mind az ő hibája”, de kimásztam az ágy alól és vele kellett aludnom annyira megijedt. Még az volt a mázli hogy 5 éves lehettem talán... gondoljunk csak bele most milyen kínos lenne.
Majd miután ezt kibeszéltük nagyival, ő megszomjazott, vagy megunta a témát és elment a finom borok felé. Bár az is lehet hogy csak Mr. Berry kacsintása tetszett meg neki és azért ment oda, de ezt már csak ő tudja...
- Jajj Szoffy!! Annyira hiányoztál! Miért nem vagy sose msnen? – kérdezte a nyakamba akaszkodva Leila.
- Szia! Ti is nagyon hiányoztatok! Hát... tudjátok az úgy volt... –kezdtem bele a szokásos elterelő hadműveletbe.
- Ne hülyéskedj! Na mond már! Pasi van a dologban? - kérdezte szemöldökét húzogatva.
- NEM! – kiáltottam, akármennyire is hozzászoktam hogy mindig ez a téma nála - csak találtam új barátokat..
- Á! Értem! Akkor az hogy velünk mi van már nem is érdekel?
- De! Érdekel! Csak... Figyelj! Ti ott vagytok egymásnak! Én meg... mindenkitől távol. – hajtottam le a fejem szomorúan.
- ÓÓÓ!! Na ne kezdj el itt sírni! Megértjük! Neked is kellenek barátok! – ölelt meg Ashley, majd eltolt magától és Leilára szegezte a tekintetét haragosan – Igaz Ly?!
- Igen! Bocsi! Csak... tudod... a hiány… - mosolyodott el .
- Igen tudom. – mosolyogtam rá viszont, majd Saranak megszólalt a telefonja,
- Bocsi egy perc! – mondta Sara, és félre sétált, és köszöntötte is szerelmét.
eddig eszemben sem volt Byron, de most... majdnem összeestem a fájdalomtól, úgy belenyilallt a szívembe egy bizonyos érzés, ami átjárta egész testemet, és könnyek szöktek a szemembe.
- Persze! Adom!- sétált felém Sara a füléhez tartva telefonját,majd átadva nekem.
- Halló? - szóltam bele szomorúan. és úgy döntöttem én is elvonulok, de én egyenesen a házat vettem célul. Berohantam pult mögé, leültem a földre, és ott kezdtem el beszélgetni vele.
- Figyi! Bocsi hogy nem mentem csak elhalaszthatatlan dolgom volt!
- Igen! Képzelem! Ez a buli is elhalaszthatatlan volt Jake szerint... – mondtam szinte már zokogva.
- Tényleg bocsi! El akartam menni! Szívesen találkoztam volna az új barátaiddal, de mondom hogy nem mehettem.
- Oké... de miért?
- Azt... azt nem mondhatom el! Ez egy... fontos dolog... nem mehettem és kész.
- Rendben... semmi baj – szipogtam.
- Hát jó... akkor... majd ha leszel valaha is msnen akkor ott beszélgetünk.
- Várj! Még valamit... – akartam mondani, de nem mondhattam… a túlsó vonalról, már csak a telefon sípolása hallatszott, és a szomorúságtól nem bírtam visszatartani a kitörő sírást.
Egyre jobban, és jobban elkezdtem zokogni, ugyanis előjöttek azok az emlékek, amiket együtt töltöttünk el. Ami miatt már hetek óta csak áll a gépem lezárva, ami miatt már fáj kinyitni a virtuális naplómat, és végül, ami miatt utálok a szobámban lenni.
Azok a képek, amik ki vannak rakva a falra, azok az emlékek, amik úgy vágynak a feledésre, mind ott van a szemem előtt, és nincs szívem leszedni, hisz még én magam sem tudom hogy el akarom e egyáltalán felejteni az életem. Hisz olyan szép volt, olyan hétköznapi. Rengeteg barátom volt, még ha nem is voltam népszerű.
Egy kéz a vállamhoz ért, miközben én teljesen begubóztam.
- Mi a baj? – kérdezte kedvesen Szandra - Miért lógatja az ünnepelt az orrát?
- Semmi csak... – szipogtam egyet - az egyik régi barátommal beszéltem és nagyon hiányzik.
- Nem jött el?
- Nem! – szakadt ki belőlem egy újabb roham.
- Ne foglalkozz vele! Vannak új barátaid! Na gyere! Szedd rendbe magad és menjünk ki a friss levegőre! – húzott fel a padlóról, és egy zsepit nyomott az orrom alá.