37. fejezet

Visszafelé azon gondolkoztam, vajon Jake miként fog újra rám nézni. Talán haragszik rám, hogy elfutottam? Vagy inkább látni sem akar?
Annyira belemerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, hogy itt a vége az erdőnek és majdnem neki mentem Emilyék házának.
Eléggé megdöbbentem amikor már csak a falat láttam magam előtt, miután láttam valamit a porfelhőtől, amit én magam vertem.
- Szia! – köszöntött Seth hatalmas vigyorral a képén.
- Szia öcsi! – köszöntem én is és beállt a síri csend.
Csak néztünk egymásra mosolyogva. Semelyikünk sem tudtam mit mondjon a másiknak. Felőle persze áradt az öröm hogy itt vagyok, én pedig aggódtam. Nem akartam hogy együtt érezzen.
- Szóval… - szólalt meg – Beszélgettetek Emmettel?
- Igen! Vele is… meg sokat segített Carlisle.
Ő csak bólintott. Tudta jól, hogy az ilyen személyes dolgokhoz már neki semmi köze, mert már nem tartozom a falkához.
Valóban sosem tartoztam. Mindig is kívülálló voltam. Nem voltam teljes falkatag… inkább abból az időből vagyok való, amikor még kevés farkas volt.
Majd megéreztem egy ismerős illatot.
Miranda lépett ki az ajtón. A mosolyom lefagyott az arcomról, mikor megláttam hogy valóban mintha gömbölyödne a hasa.
- Szia! – köszönt, az én állam pedig majdnem leesett.
- Hogyhogy köszönt? Ilyen tiszteletben még sosem részesültem.
- Beszélhetnénk? – kérdezte miután észrevette hogy sehogy sem vagyok képes visszaköszönni neki, ugyanis olyan érzésem volt mintha tetőtől talpig kőből lennék a csodálkozástól.
Végül olyan fél perc elteltével képes voltam halványan valamilyen beleegyező jelzést adni, majd lelépett a puszta földbe a Prada cipőjében… aminek nem is volt valami nagy sarka.
- Oh miért nem mentél „akkor” is ebben? – sírtam vissza a múltat magamban.
Sethre néztem, aki jól tudta, hogy mire kérem. Ő csak halványan bólintott, és el is tűnt az erdő sűrűjében.
- Szeretnék veled kibékülni! – kezdett bele, pedig még egy lépést sem tettünk a biztos környezetbe, ahol senki nem hal minket.
Én elindultam. Hallottam hogy lassan jön utánam, és próbáltam olyan igazi lassú tempóban haladni, hogy azért ő is tudja tartani a tempót a topánkájában, és át tuja mászni a 20centis gyökereket amik kiálltak a földből.
Olyan fél óra múlva sikeresen leállítanom azt a gondolatot, hogy halálos sebet ejtsek rajta, és képes voltam azt hiszem kibékülni vele, viszont nem szívesen tettem volna, ha tényleg ki akar békülni, még ha Carlise azt is szerette volna, és el is döntöttem… Egyáltalán nem akartam vele kibékülni. A földig sértett, és tönkretette az életemet. Hol az a boldog lány aki akkor voltam?? Aki mindig örömmel ugrott Jake nyakába amikor meglátta őt?
- Figyelj! Én tényleg ki akarok veled békülni! – hallottam meg a hátam mögött vékony, akaratos hangját.
- Miért? Nem értem egyáltalán, hogy mit akarsz most tőlem! Semmi okod nincs ahhoz, hogy most békét köss velem tudtommal! Minden a tiéd! A régi barátaim, azok a csodálatos napok velük. Most hirtelen miért akarsz békülni?
- Mert azok a csodás napok egyre pocsékabbak! – bökte ki, majd nagy levegőt vett – Jacob egyre többször fordul magába, és nem akarom, hogy szomorú legyen.
- Neked az nem mindegy hogy szomorú e vagy sem? Amúgy is egy érzéketlen tyúk vagy! Teljesen felesleges a kedve, mert így is, úgy is megcsinálja azt amit szeretnél!
- Nem vagyok érzéketlen!
- Egyáltalán miért utálsz?? Mi értelme van annak, hogy eltaszítottál a csapatból?
- Féltem! – egy könnycsepp kibuggyant a szemeiből – Féltem, hogy miattad nem fogok eléggé beilleszkedni!.... Féltem hogy… hogy utálni fognak egy ilyen kedves lány mellett.
Lassan elkezdett zokogni, és letérdelt az avarba. Én csak keményen néztem rá. Semmi értelme nem volt mindezért kitaszítania. Igazán megkedveltethette volna magát velem, még ha nehéz menet is lett volna. Semmi értelme nem volt az eddigi cirkusznak.
Megéreztem egy ismerős illatot… nem volt sok idő rájönnöm, hogy ez a Cullen családhoz hasonló, de mégis más.
Hallottam, ahogy négyen rohamosan közelednek felénk, és tudtam, hogy ezek idegen vámpírok.
Mereven figyeltem a hang irányába, és egy fél perc múlva, már láttam is őket, ahogy futnak felénk…
- A Francba! – morogtam.
Seth jobb oldalról elkapott egyet, majd én is bekapcsolódtam a csatába. Újból hatalmas fájdalom járta át a testemet. Éreztem, ahogy a csontom megváltozik, és az izmai egyre jobban húzódnak.
Ordítottam fájdalmamban, és tudtam, hogy most mivé változom. Főnixként nem értem volna semmit az erdőben.
Pár másodperc múlva már fehér farkas alakban tündököltem, és elkaptam azt a pasast, aki Miranda felé iramodott.
- Friss vér mi? Hát tessék Harapj engem! – morogtam és a fogaimmal összeroppantottam a fejét a pasasnak. – Jéé! Fahéj íze van!
Seth is épp megölte az egyiket, és hatalmasat nevetett…. Végül is nem csodálom… én is nevettem volna a helyébe, ha ezt meghallom tőle.
Az egyikük visszavonulót fújt, de a másik, aki életben maradt tovább akart harcolni….
- Hát úgy neked! Ha meg akarsz halni, hát legyen – ugatta Seth, majd megfogta a lábát és letépte. Aztán pediga feje következett…
- Na, ez nem volt nagy szám ugye? – kérdeztem amint végignéztem a fickó halálát.
- Tőled tanultam! – mosolygott farkas módjára, és elégedett hangot hallattam. Jól esett ez a dicséret.
Hamar vissza akartam változni, viszont ez a visszaváltozás sokkal jobban fájt, és tovább is tartott. Seth gondolatban bíztatott, hogy tartsak ki, és Miranda elszaladt valami ruháért nekem.
- Na azért ez már tényleg túl sok tőle. – gondoltam, és még Seth is hallotta a gondolataimat, ami annyit jelentett, hogy akármennyi idő is telt el a visszaváltozásom kezdetétől, szinte alig mentem vele valamire.
Mindenem sajgott. Legjobban a fejem fájt. Szörnyű volt ezt az egészet átélni megint. Mindenem ropogott… újra és újra eltört és összeforrt a csont.
Nyüszögtem, vonyítottam… minden bajom volt, és bár Seth is érezte mindezt kitartott mellettem. Azt hiszem ő az a farkas, akit majdnem annyira szeretek mint Jaket. Nagyon aranyos és helyes köjök… bárcsak… bárcsak inkább ő lett volna akkor a sziklánál.
Annyi bárcsak van… annyi mindent megváltoztatnék a múltban… olyan sok dolog van, amit bár ne tettem volna…
Nagy nehezen sikerült végül átváltoznom, és már Miranda is visszaért a ruhával.
- Hozhattál volna egy törölközőt is! – mosolyogtam – Eléggé beleizzadtam ebbe a nagy munkába!
- Bocsi! Nem gondoltam…
- Semmi baj mindegy! Öhm… visszamehetnénk, hogy lezuhanyozzak? És… köszönöm szépen a ruhát, de nem lett volna szabad egyedül elmenned! A negyediket nem tudtuk elkapni. – szidtam le gyengén… végül is csak segíteni akart.
Ő bólintott és lassan újból elindultunk… csak visszafele.
Most egymás mellett mentünk, de nem voltam képes ránézni egyszer sem. Megint mélyen el voltam merülve a gondolataimba.
Erősen filóztam, hogy most mi a fenét kezdjek ezzel a lánnyal.
Nagyon szemét volt velem… nem kéne vele kibékülni. Mindent elrontott amitől csak boldog voltam. Főnix lett belőlem, és sokkal forrófejűbb vagyok.
Viszont… akkor miért mentettem meg? És… mi van… ha igazat mondott? Talán Jacob miattam szomorú? Mi van ha csak aggódik Miranda miatt, mert terhes? Akkor semmi értelme nem lenne kibékülnünk. Semmi esélyt, se okot nem látok az egészre.
De mi van, ha azért mentettem meg, mert én magam is féltettem?
Á nem! Az nem lehet! Azért menttem meg, mert tudtam, hogy Jake csak mégjobban haragudna rám… viszont… talán ha kibékülnénk… akkor… akkor lehetséges, hogy újból olyan barátok lennénk Jacobbal? Vagy minden olyan lenne mint régen? És ha Mirandát kitúrnám úgy mint ő… nem önszántamból csak… csak mert csak úgy érezném jól magam?
Én erre nem lennék képes, és mi van ha nem látnak a többiek szívesen? Mi van ha ők is haragudnak rám, és nem lennének képesek elfogadni, mert a Cullen családot tartottam igazi barátaimnak? Biztos vagyok benne hogy Sam többé sosem nézne úgy rám, mint akkor, amikor a farkas létre tanított.
Elmosolyodtam, miközben arra az időre gondoltam…
- „Vigyázz fa!” – zengett a fejemben ez a mondat.
Hihetetlen, hogy mostmár minden fának a helyét, szinte kívülről fújom, és simán tudnék akár főnixként is szárnyalni közöttük.
Alig tudom elhinni hogy ezalatt a szinte két hónap alatt ennyi minden megváltozott… valyon anyáék rám ismernének? Vagy aggódnak értem? Tudják hogy még élek? Talán meg kéne őket látogatnom…. ők hogy néznének rám most? Ugyanúgy a lányukként tekintenének rám, amikor meglátnak? Vagy felismernének? Vajon kiadták már a szobámat valakinek? Vagy meghagyták úgy ahogy volt? Anya biztos sokat jár odabent, és pakolgat… végignézi minden rajzomat… minden könyvemet, CDmet… biztos nem felejtettek el, és bizonyára hiányzok nekik…
Talán Jacobnak is… ki tudja… lehetséges, hogy tényleg miattam szomorú, és azt is aláírnám, hogy én is szinte mindent megtennék azért, hogy újból olyan barátok legyünk, akár Mirandával is, mint régen.
Megint észre sem vettem, hogy már Emilyék háza előtt járunk.
Jake örömben úszó, aggodalmas hangja rántott a jelenbe.
- Miranda! – kiáltotta, és rögtön felkaptam a fejem.
Egy mosolyt erőltettem az arcomra, még ha egy újabb repedés is alakult a szívemen, ahogy láttam, hogy a szemem előtt felemeli, és megpörgeti a levegőben… mint engem egykor…
Hatalmas levegőt vettem, és elindultam a bejárat felé. A fiúk kérdően néztek először rám, majd elengedtek.
- Szoffy! – örült meg nekem Emyli ahogy beléptem az ajtón.
Ahogy hallottam a színtiszta örömöt benne, hogy én újra itt állok, majdnem elsírtam magam a meghatódottságtól, hogy van, aki nekem is örül.
- Jajj úgy örülök neked! Hát te? – jött oda hozzám és erősen magához szorított.
- Én csak… le szeretnék zuhanyozni ha megengeded… - hajtottam le a fejem szégyellősen.
- Hát persze! Tudod hogy itt otthon vagy! A törölközőt tudod hol találod! – kacsintott rám, majd hatalmas mosollyal bólintottam, és elindultam a fürdő felé.
Talán ennyire még nem esett jól semmi, amit most Emily tett.
Melegség töltette el a szívemet, hogy valaki ennyire örült nekem is. És megértem, hogy Jake úgy rohant a bevésődéséhez… Emily biztos felhívta, hogy egyedül futott oda vissza az erdőbe.
Hallottam lentről, hogy bejöttek a házba, majd Miranda arról mesélt Jacobnak hogy mi történt… olyan hatalmas csodálattal, és odaadással tudta elmondta az egész sztoryt, pedig nem volt valami nagy szám…
- De egy hülye szemét vagy Jacob! – hallottam meg Seth hangját is.
- Francba – suttogtam, és gyorsan kiugrottam a zuhany alól, hiperszupergyorsan megtöröltem magam és felöltöztem.
Lóhalálában futottam le az emeletről, és a két fiú mindent egymáshoz végtak, látszott hogy mindjárt verekedés lesz ebből az egészből.
- ELÉG! – ordítottam, és végre észrevettek, ahogy vizes hajjal állok a lépcső mellett – Mi a fene ütött belétek? – ordítottam dühösen.
- Láttam, ahogy egyre jobban elszomorodsz, mikor nem hozzád, hanem a csajához futott aggódva.
- Még szép! Ő a bevésődése nem én!
- De nem ő szenvedett hanem te!
- És Jake erről honnan a fenéből tudott volna?
- Nem sejtette, hogyha egy női ruhát vitt el, akkor te vagy bajban?
- Itt sem volt! – veszekedtem vele tovább, pedig erre nincs bizonyíték.
- Honnan veszed?
- Onnan, hogy nem hiszem, hogy egyedül elengedte volna a VÁRANDÓS kedvesét! – érveltem, és láttam szegényke arcán a pofáraesést.
Nem tudott már ehhez mit hozzáfűzni szerencsére, és rendesen elszégyellte magát.
- Öcsi előbb gondolkozz… szerintem ez egyértelmű volt…
- Oké, de itt volt, amikor lementünk.
- Bizonyára elment valamerre. Így volt Jake? – fordultam hozzá, és ő tátott szájjal bólintott, majd újból Sethre néztem, és elégedetten felhúztam mosolyogva az orrom.
- Jólvan akkor legyen neked igazad! - morgott, és kisgyerek módjára leült a helyére az asztalhoz.
Én már csak mosolyogni tudtam, olyan aranyos volt ez a gyerek, hogy így kiállt mellettem… a fene se gondolta volna, hogy tényleg vannak ilyen emberek, akik még kiállnak mellettem.
- Szoffy! – szólalt meg Emily egy olyan 3 perc elteltével, mikor beállt a csend – Nincs kedved itt maradni vacsira? – kérdezte mosolyogva.
- Hát… nem is tudom… - húztam el a számat… nem akartam zavarni.
Szemem sarkából láttam, ahogy Jake szája lefelé kunkorodott, és Miranda elkezdte símogatni a karját.
- De… én már nem tartozom a falkához – néztem rá szomorúan.
- Mindenki, akiben bármikor is farkas vér csörgedezett az ereiben a falkához tartozik! – mondta Sam bíztatóan.
- De én akkor sem tartozok a falkához. És nem akarok… nem akarok… - nem tudtam kimondani azt a szót, hogy „zavarni”… úgyis az lett volna, hogy nem zavarok, és tök kellemetlenül éreztem volna magam az egész idő alatt, így inkább az ajkamba haraptam.
- Mit nem akarsz? – nézett rám Miranda – nem akarsz… nem akarsz kibékülni? Nem muszály… csak egy vacsora az egész! Szívesen látunk! – erősködött…
- Nem arról van szó hogy nem akarok kibékülni, hanem nem hiszem, hogy mindenki úgy van vele, hogy szívesen lát… ráadásul biztosan kényelmetlen lenne mindenkinek, ha itt kajáznék, megint együtt mindenkivel.
- NORMÁLIS VAGY? – kérdezték kórusban, én pedig, rutinműveletként védtem magam, és hátraléptem… azt hittem keresztben lenyelnek.
- Ugye nem mondtad komolyan hogy nem lát mindenki szívesen? – támadt le Embry.
- Kényelmetlen lenne mindenkinek, hogy újból együt vacsorázunk??? – Meredt rám Paul.
- Eszednél vagy? – mosolygott Seth.
- Mindenki nagyon nagyon szívesen lát! – fejezte be Emily.
- Ez természetes! – szólalt meg halkan Jake, reménykedve, hogy maradok.
Hosszan a szemébe néztem, majd nagyot sóhajtottam.
- De még nincs is Vacsoraidő!
- Addig tüzet rakunk! – vetette fel az ötletett Seth, és egyértelmű volt hogy mindenki beleegyezett… már csak az én szavamra vártak…
- Hát… akkor… Emily van itthon minden egy olyan sütihez, mint amit legutóbb csináltunk? – néztem rá kérdően, és mindenki ujjongásba kezdett… amit persze még én sem fogtam fel… nemhogy még el is hidjem, hogy nem álmodok…