Az elkövetkezendő hetén többen látogattak… néha beugrott Alice, és felvidított… még vásárolni is elráncigált, na meg persze biztosított, hogy nem tartozok egyikük közé egészen… inkább olyan fele fele arányba, ami igaz is volt.
Rengetegszer jött el Jacob is… és tudtam, hogy nem szánalomból… neki is hiányzott az apja, és nem csak ő… a szemében láttam, amikor rám néz, hogy ő is azt szeretné mint Billy, hogy boldog legyek.
Jól esett hogy törődnek velem… és már teljesen hozzá is szoktam, hogy nincs egy magányos órám…
Sőt! Valójában sosem vagyok magányos most már.
Amikor a házban végre egyedül vagyok… mindig elgondolkozok azon a srácon… talán ezért is van, hogy folyamatosan délibábot látok Jake szobájából, kinézve az ablakon.
Látom, ahogy ott ül egy faágon, és figyel… azzal a mélykék szemével… és akármennyire is gondolom azt hogy valóban ott van… tudom hogy nincs, de nem is akartam róla tudni.
Amikor szemezek a délibábommal mindig rajta gondolkozok. Vajon mi ez a furcsa megmagyarázhatatlan érzés? Nem gyűlölöm… de szeretni sem szerethetem, mert a fajtája ezt művelte velem… egy zombi lett belőlem, aki csak akkor kel életre, mikor mellette vannak.
Vagy… vagy talán ez volt a lényege az egésznek? Hogy Billy beszéljen velük, hogy én igenis érdekes vagyok, és ne legyek többé olyan szomorú?
Ezért történt az, hogy meghalt?
Mindig alaposan megfontoltam ezt a gondolatot… főleg azért, hogy felidézzem Billy meleg mosolyát… de azért is, hogy feldolgozzam az egészet… hisz ahogy ő mondta valamikor… „Minden okkal történik.”
Kopogtattak… a délibáb eltűnt, mikor újra visszanéztem.
- Megyek! – kiáltottam, és rohantam kinyitni az ajtót.
- Szia! – köszönt Jake hatalmas mosollyal… azzal a régi mosollyal, amit még az apjától örökölt.
- Szia! – köszöntem vissza, és felidéztem még azokat az időket… mennyi mindent máshogyan csináltam volna akkor… ezt az emléket mégsem szerettem volna kitörölni.
Mosolyogtam, miközben beinvitáltam Jaket. Leültünk a nappali kanapéjára, mint ahogy mostanában minden nap tesszük. Gondolkozunk egy darabig, majd megszólalok, hogy nem e nézünk valami filmet.
A popcornt persze azonnal bevágjuk, és valameikünk mindig elfut a közértbe… aki persze nem más mint Jacob.
Mióta volt az a csata… talán egyszer járhattam kint. Az is azért volt, mert mikor az ablakban olvastam kiejtettem a kezemből a könyvet, így muszáj volt elhagynom a házat.
- Nem nézünk valami filmet? – kérdeztem, és már álltam is fel.
- Most csináljunk valami mást. Valami vidámat. – mondta, és bár már számítottam rá, hogy majd valamikor megunja a filmezést, mégis meghökkentem.
- Mégis mit szeretnél?
Mélyen elgondolkoztunk megint…
Elmerengtem, mit csináltunk akkor, mikor még nem volt a közelben Szörnyella.
A parton sétálgattunk… sütöttünk, nevetgéltünk, minden egyes buta témát felhoztunk, csak azért, hogy mosolyogjunk.
Nem tévéztünk sosem… csak amikor Emily néha bekapcsolta a főzőcsatornát… akkor persze csorgattuk a nyálunkat, és nem tudtunk elszakadni a látványtól, de annyi volt nekünk a tévézés… a többi nevetés, hülyülés, mosolygás, és ölelgetés volt… na meg néhány buli.
- Mit szólnál hozzá ha… ha ma… ma rendeznénk egy tábortüzes bulit? – nézett rám kérdően.
- Nem is tudom… Nekem egyelőre nincs kedvem a tábortűzhöz. – lombozódtam le.
Még nem készültem fel olyan összejövetelre, ahol nincs ott Billy, és ezt Jake is leolvasta az arcomról.
- Mit is mondtál? Mit írt? „Mindig melletted leszek”? – nézett fel rám kérlelően.
Megmutattam neki a levelemet, már aznap, amikor először járt azóta itthon.
Valójában én nem is hivatalosan itt laktam… csak… számomra ez volt a legeslegmegnyugtatóbb hely mostanában. Viszont nem is akartam élősködő lenni. Nagyot sóhajtottam.
- Nem! Még nem! Rendezzetek de én nem megyek el. Akármennyire is mellettem van, nem látom azt a mosolyát. – mondtam, és tovább nem firtattuk a témát.
Először is azért, mert Sam vonyítása jelzésként hatott Jacobra. Mostanában egyre többet hívja. Ezt elég furcsának tartom, de biztosított arról, hogy nem olyan nagyon speciális vámpírok támadnak mostanában rájuk.
Elengedtem útjára…
Mi mást tehettem volna? Mondjam, hogy maradjon, amikor csatába kell menni?
Kicsit így igaz, hogy egyedül érzem magam, meg üldözési mániám van, de nem baj… ennyi kell.
Újból leültem olvasgatni, és az a délibáb megint ott volt.
Már nagyon elegem volt, hogy folyton azokat a kék szemeket látom, és egy tucat kérdés megint eltereli a figyelmemet…
Vajon mi lesz, ha odamegyek, és elesegetem az ottani helyet… talán eltűnik?
A gondolatra úgy döntöttem megpróbálkozok vele… jobb, mintsem egész idő alatt ezzel szenvedjek.
Kiléptem újból a házból…. Nagyon érdekes volt újra a lábam alatt érezni a talajt.
Odaszaladtam ahhoz a fához, de a délibábom még mindig nézett…
Kezdtem megrémülni.
Beleszagoltam a levegőbe, és kiderült, hogy ez nem is délibáb… tök hülyének éreztem magam.
- Miért nem segítesz inkább a barátaidnak?
- Engem keresnek. – jött a válasz.
- Akkor miért nem mész vissza hozzájuk?
- Mert van egy kérdésem hozzád. – mondta ki egyértelműen, és ridegen, majd leugrott a fáról, és közelebb jött hozzám.
Nem féltem. Miért is féltem volna, nem tud megsebezni, és manipulálni sem, most, hogy ilyen közel van… már egy levegőt szívunk szinte.
Hidegen szemeztünk egymással. A pulzusom valami megmagyarázhatatlan ok miatt emelkedett.
- Ki vagy te és mit tettél velem? – kérdezte ridegen, és a szemem sarkából láttam, hogy megemeli egy kicsit a kezét, majd inkább visszarakja.
- Ezt ugyanúgy kérdezhetném én is. Megöltétek a barátomat. – válaszoltam… úgy beszélgettünk mint két zombi.
- Ti is!
- Mert megtámadtak!
- Két iszákos… mit vársz a vámpíroktól?
- Ja… tőletek lettem ilyen. – inkább elnéztem… mintha szégyelltem volna a főnix létemet.
- Ezt hogy érted? – fogta a kezébe az arcomat, és gyengéden, újból abba a helyzetbe helyezte amiben volt…, így képtelen voltam újból a szemébe nézni.
- Megharaptak. És ezért lettem főnix. Előtte farkas voltam. – tudósítottam.
- Érdekes… sok mindent megéltem már, de hogy főnixet lássak azt még soha.
- Én még nem éltem meg sok mindent, de a Cullen család igen, és ők is igazán meglepődtek attól hogy kék szemed van. – vágtam vissza.
Az államat még mindig nem engedte el… nem tudom miért, de valahogy nekem sem volt gusztusom elhúzni.
Ő zavarosan nézett a szemeimbe. Láttam benne, hogy valami nagyon motoszkál benne, de nem tudja, hogy fogalmazza meg. Én pedig nem akartam olvasni benne.
- Ilyet még nem éreztem. – szólalt meg egy kis idő óta – miért nem tekerem el a nyakadat? És te miért bízol bennem?
- Ha én azt tudnám…
- Miért térek mindig vissza hozzád? Valami miatt… mindig visszajövök hogy figyeljelek.
- Én pedig azt hittem délibáb vagy… na szép! - durciztam, és kihúztam a kezéből az állam.
Na ezt most miért csináltam? Ilyen közvetlen, csak barátokkal szoktam lenni… ő pedig messze áll ettől a fogalomtól.
Miért gondolom azt, hogy ilyen közel áll hozzám?
- Chh… Nem én voltam az, aki megbolondított! – játszotta ő is a durcit.
- Én bolondítottalak meg? Te voltál az, aki idejött! Miért nem maradtál ott ahova tartozol?!
- Mi van? Megöltél három családtagomat, és még neked áll feljebb?
- Még szép! Ide jöttél, összeugrasztottad a barátaimat, megölted a legeslegjobb barátomat, és megbolondultam! Van fogalmad róla milyen fárasztó a gondolatod?
- Te legalább lefoglalod magad a barátaiddal!
- Miért nem teszed te is azt?
- Meg kell bosszulnunk őket!
- Úgy hogy a halálba rohantok?
- Jól van na! A többiek nem nevezhetők zseniknek…
- Mert te zseni vagy ugye? – vágtam azt az igazi „ Hülyének nézel?” fejet – Akkor magyarázd meg mi ez az egész!
- Pont azért jöttem, hogy te megmagyarázd! Te tetted ezt!
- Én?? Hogy tehettem volna? Te kértél hogy ne öljelek meg!
- Mert úgy gondoltam egér utat nyerhetek, és csak hirtelen fellángolás volt, de gondolhattam volna minden… fellángolás… igazi főnix tűz mi?? Na persze… Inkább erdőtűz… Az biztos hogy jó nagy feltörést okoztál!
- Na köszi, akkor legyen az én hibám! – morogtam, majd elhallgattunk.
Ezek után jöttem rá, miről is veszekedtem… szerelmes lettem egy vámpírba?
Hirtelen hatalmasat nevettem, és ő is csatlakozott hozzám.
- Uhh ez nagyon égő! – jelentette ki.
- Hát az! – hagytam jóvá.
- Még hogy erdő tűz meg fellángolás… hülyeség! Ez tuti nem lehet az!
- Ja! Egy exfarkas meg egy vámpír… persze… meg még Bevésődök egy vámpírba… - nevettem tovább és ő is nevetett.
Lassan elhalkult mindkettőnktől a nevetés. Az arcáról azt olvastam le, hogy tudja mit jelent az, hogy „Bevésődés”.
Amint kimondtam világossá vált az egész.
- Bevésődtem volna egy vámpírba?! De ez képtelenség! Én már nem vagyok farkas…de „Akiben valaha farkas vér folyt, az örökké a falka tagja marad”, „Te olyan… félig vámpír, félig farkas vagy! Még a végén miattad is veszekedni fogunk!”- hangzottak a szavak a fejemben, amit egyszer Sam, egyszer Pedig Alice mondott még nemrég…
Szóval… még mindig farkas egy részem…De ez akkor is lehetetlen!
Rengetegszer jött el Jacob is… és tudtam, hogy nem szánalomból… neki is hiányzott az apja, és nem csak ő… a szemében láttam, amikor rám néz, hogy ő is azt szeretné mint Billy, hogy boldog legyek.
Jól esett hogy törődnek velem… és már teljesen hozzá is szoktam, hogy nincs egy magányos órám…
Sőt! Valójában sosem vagyok magányos most már.
Amikor a házban végre egyedül vagyok… mindig elgondolkozok azon a srácon… talán ezért is van, hogy folyamatosan délibábot látok Jake szobájából, kinézve az ablakon.
Látom, ahogy ott ül egy faágon, és figyel… azzal a mélykék szemével… és akármennyire is gondolom azt hogy valóban ott van… tudom hogy nincs, de nem is akartam róla tudni.
Amikor szemezek a délibábommal mindig rajta gondolkozok. Vajon mi ez a furcsa megmagyarázhatatlan érzés? Nem gyűlölöm… de szeretni sem szerethetem, mert a fajtája ezt művelte velem… egy zombi lett belőlem, aki csak akkor kel életre, mikor mellette vannak.
Vagy… vagy talán ez volt a lényege az egésznek? Hogy Billy beszéljen velük, hogy én igenis érdekes vagyok, és ne legyek többé olyan szomorú?
Ezért történt az, hogy meghalt?
Mindig alaposan megfontoltam ezt a gondolatot… főleg azért, hogy felidézzem Billy meleg mosolyát… de azért is, hogy feldolgozzam az egészet… hisz ahogy ő mondta valamikor… „Minden okkal történik.”
Kopogtattak… a délibáb eltűnt, mikor újra visszanéztem.
- Megyek! – kiáltottam, és rohantam kinyitni az ajtót.
- Szia! – köszönt Jake hatalmas mosollyal… azzal a régi mosollyal, amit még az apjától örökölt.
- Szia! – köszöntem vissza, és felidéztem még azokat az időket… mennyi mindent máshogyan csináltam volna akkor… ezt az emléket mégsem szerettem volna kitörölni.
Mosolyogtam, miközben beinvitáltam Jaket. Leültünk a nappali kanapéjára, mint ahogy mostanában minden nap tesszük. Gondolkozunk egy darabig, majd megszólalok, hogy nem e nézünk valami filmet.
A popcornt persze azonnal bevágjuk, és valameikünk mindig elfut a közértbe… aki persze nem más mint Jacob.
Mióta volt az a csata… talán egyszer járhattam kint. Az is azért volt, mert mikor az ablakban olvastam kiejtettem a kezemből a könyvet, így muszáj volt elhagynom a házat.
- Nem nézünk valami filmet? – kérdeztem, és már álltam is fel.
- Most csináljunk valami mást. Valami vidámat. – mondta, és bár már számítottam rá, hogy majd valamikor megunja a filmezést, mégis meghökkentem.
- Mégis mit szeretnél?
Mélyen elgondolkoztunk megint…
Elmerengtem, mit csináltunk akkor, mikor még nem volt a közelben Szörnyella.
A parton sétálgattunk… sütöttünk, nevetgéltünk, minden egyes buta témát felhoztunk, csak azért, hogy mosolyogjunk.
Nem tévéztünk sosem… csak amikor Emily néha bekapcsolta a főzőcsatornát… akkor persze csorgattuk a nyálunkat, és nem tudtunk elszakadni a látványtól, de annyi volt nekünk a tévézés… a többi nevetés, hülyülés, mosolygás, és ölelgetés volt… na meg néhány buli.
- Mit szólnál hozzá ha… ha ma… ma rendeznénk egy tábortüzes bulit? – nézett rám kérdően.
- Nem is tudom… Nekem egyelőre nincs kedvem a tábortűzhöz. – lombozódtam le.
Még nem készültem fel olyan összejövetelre, ahol nincs ott Billy, és ezt Jake is leolvasta az arcomról.
- Mit is mondtál? Mit írt? „Mindig melletted leszek”? – nézett fel rám kérlelően.
Megmutattam neki a levelemet, már aznap, amikor először járt azóta itthon.
Valójában én nem is hivatalosan itt laktam… csak… számomra ez volt a legeslegmegnyugtatóbb hely mostanában. Viszont nem is akartam élősködő lenni. Nagyot sóhajtottam.
- Nem! Még nem! Rendezzetek de én nem megyek el. Akármennyire is mellettem van, nem látom azt a mosolyát. – mondtam, és tovább nem firtattuk a témát.
Először is azért, mert Sam vonyítása jelzésként hatott Jacobra. Mostanában egyre többet hívja. Ezt elég furcsának tartom, de biztosított arról, hogy nem olyan nagyon speciális vámpírok támadnak mostanában rájuk.
Elengedtem útjára…
Mi mást tehettem volna? Mondjam, hogy maradjon, amikor csatába kell menni?
Kicsit így igaz, hogy egyedül érzem magam, meg üldözési mániám van, de nem baj… ennyi kell.
Újból leültem olvasgatni, és az a délibáb megint ott volt.
Már nagyon elegem volt, hogy folyton azokat a kék szemeket látom, és egy tucat kérdés megint eltereli a figyelmemet…
Vajon mi lesz, ha odamegyek, és elesegetem az ottani helyet… talán eltűnik?
A gondolatra úgy döntöttem megpróbálkozok vele… jobb, mintsem egész idő alatt ezzel szenvedjek.
Kiléptem újból a házból…. Nagyon érdekes volt újra a lábam alatt érezni a talajt.
Odaszaladtam ahhoz a fához, de a délibábom még mindig nézett…
Kezdtem megrémülni.
Beleszagoltam a levegőbe, és kiderült, hogy ez nem is délibáb… tök hülyének éreztem magam.
- Miért nem segítesz inkább a barátaidnak?
- Engem keresnek. – jött a válasz.
- Akkor miért nem mész vissza hozzájuk?
- Mert van egy kérdésem hozzád. – mondta ki egyértelműen, és ridegen, majd leugrott a fáról, és közelebb jött hozzám.
Nem féltem. Miért is féltem volna, nem tud megsebezni, és manipulálni sem, most, hogy ilyen közel van… már egy levegőt szívunk szinte.
Hidegen szemeztünk egymással. A pulzusom valami megmagyarázhatatlan ok miatt emelkedett.
- Ki vagy te és mit tettél velem? – kérdezte ridegen, és a szemem sarkából láttam, hogy megemeli egy kicsit a kezét, majd inkább visszarakja.
- Ezt ugyanúgy kérdezhetném én is. Megöltétek a barátomat. – válaszoltam… úgy beszélgettünk mint két zombi.
- Ti is!
- Mert megtámadtak!
- Két iszákos… mit vársz a vámpíroktól?
- Ja… tőletek lettem ilyen. – inkább elnéztem… mintha szégyelltem volna a főnix létemet.
- Ezt hogy érted? – fogta a kezébe az arcomat, és gyengéden, újból abba a helyzetbe helyezte amiben volt…, így képtelen voltam újból a szemébe nézni.
- Megharaptak. És ezért lettem főnix. Előtte farkas voltam. – tudósítottam.
- Érdekes… sok mindent megéltem már, de hogy főnixet lássak azt még soha.
- Én még nem éltem meg sok mindent, de a Cullen család igen, és ők is igazán meglepődtek attól hogy kék szemed van. – vágtam vissza.
Az államat még mindig nem engedte el… nem tudom miért, de valahogy nekem sem volt gusztusom elhúzni.
Ő zavarosan nézett a szemeimbe. Láttam benne, hogy valami nagyon motoszkál benne, de nem tudja, hogy fogalmazza meg. Én pedig nem akartam olvasni benne.
- Ilyet még nem éreztem. – szólalt meg egy kis idő óta – miért nem tekerem el a nyakadat? És te miért bízol bennem?
- Ha én azt tudnám…
- Miért térek mindig vissza hozzád? Valami miatt… mindig visszajövök hogy figyeljelek.
- Én pedig azt hittem délibáb vagy… na szép! - durciztam, és kihúztam a kezéből az állam.
Na ezt most miért csináltam? Ilyen közvetlen, csak barátokkal szoktam lenni… ő pedig messze áll ettől a fogalomtól.
Miért gondolom azt, hogy ilyen közel áll hozzám?
- Chh… Nem én voltam az, aki megbolondított! – játszotta ő is a durcit.
- Én bolondítottalak meg? Te voltál az, aki idejött! Miért nem maradtál ott ahova tartozol?!
- Mi van? Megöltél három családtagomat, és még neked áll feljebb?
- Még szép! Ide jöttél, összeugrasztottad a barátaimat, megölted a legeslegjobb barátomat, és megbolondultam! Van fogalmad róla milyen fárasztó a gondolatod?
- Te legalább lefoglalod magad a barátaiddal!
- Miért nem teszed te is azt?
- Meg kell bosszulnunk őket!
- Úgy hogy a halálba rohantok?
- Jól van na! A többiek nem nevezhetők zseniknek…
- Mert te zseni vagy ugye? – vágtam azt az igazi „ Hülyének nézel?” fejet – Akkor magyarázd meg mi ez az egész!
- Pont azért jöttem, hogy te megmagyarázd! Te tetted ezt!
- Én?? Hogy tehettem volna? Te kértél hogy ne öljelek meg!
- Mert úgy gondoltam egér utat nyerhetek, és csak hirtelen fellángolás volt, de gondolhattam volna minden… fellángolás… igazi főnix tűz mi?? Na persze… Inkább erdőtűz… Az biztos hogy jó nagy feltörést okoztál!
- Na köszi, akkor legyen az én hibám! – morogtam, majd elhallgattunk.
Ezek után jöttem rá, miről is veszekedtem… szerelmes lettem egy vámpírba?
Hirtelen hatalmasat nevettem, és ő is csatlakozott hozzám.
- Uhh ez nagyon égő! – jelentette ki.
- Hát az! – hagytam jóvá.
- Még hogy erdő tűz meg fellángolás… hülyeség! Ez tuti nem lehet az!
- Ja! Egy exfarkas meg egy vámpír… persze… meg még Bevésődök egy vámpírba… - nevettem tovább és ő is nevetett.
Lassan elhalkult mindkettőnktől a nevetés. Az arcáról azt olvastam le, hogy tudja mit jelent az, hogy „Bevésődés”.
Amint kimondtam világossá vált az egész.
- Bevésődtem volna egy vámpírba?! De ez képtelenség! Én már nem vagyok farkas…de „Akiben valaha farkas vér folyt, az örökké a falka tagja marad”, „Te olyan… félig vámpír, félig farkas vagy! Még a végén miattad is veszekedni fogunk!”- hangzottak a szavak a fejemben, amit egyszer Sam, egyszer Pedig Alice mondott még nemrég…
Szóval… még mindig farkas egy részem…De ez akkor is lehetetlen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése