- Szia Szoffy!! - köszönt rám Emily a már megszokott szupermárketben.
- Szia! Mi újság van? - kérdeztem amint illik.
- Hát csak feltöltöm a készleteimet. A Farkaskák teljesen kisemmizték a hűtőt mint szokásuk.
- Értem. De megéri nem? Megérdemlik!- mosolyogtam.
- Bizony! Elég sok munkájuk van. Vigyázni egy városra... bele se merek gondolni milyen. Bár mikor visszajönnek az őrjáratról mindig jókedvűek, vagy haragosak. Valami mindig van.
- 5$ lesz kisasszony. - mondta kelletlenül a kasszánál ülő hölgy.
Kifizettem az árut és már folytattam is a beszélgetésünket.
- Hát... nem lehet valami könnyű a gondolatokat kordában tartani. Hisz ha valamire nem akarsz gondolni akkor úgy is arra fogsz nem?
- Igen, igen. Bevallom annak örülök hogy még nem ölték meg egymást.
Elkacagtam magam. Tudom ilyet nem illene de akkor is. Olyan igaz volt ez a mondat hogy az már dicséretre méltó. Emily is elkezdett nevetni, és a kis pénztároslány aki bizonyára még csak most kezdett, megint kelletlenül megszólalt. Annyira látszott rajta hogy nem szívesen zavar meg minket.
- 40$ lesz. - cincogta.
Emily kifizette majd rámosolygott kedvesen. Elvette a jól telepakolt táskákat.
- Segíthetek? - kérdeztem de ő ellenkezett, de én elvettem a legnehezebb táskát, ha akarta, ha nem, és elindultunk kifelé.
Amint kiléptünk a mosoly lefagyott az arcunkról. Elég borús idő volt. A fekete felhők csak úgy tolakodtak a város fölött.
- Nah ma sem lesz szép napunk. – sóhajtott borúsan Emily.
- Hát nem. De egész nap mit csináljak? - nyüszítettem, és szomorúan lehajtottam a fejem.
- Ha van kedved eljöhetsz hozzánk! Segíthetnél elkészíteni a fiúknak az eledelüket! Na meg legalább egy kicsit talán csitítanád az indulataikat. - kacagott.
- Megengeded? – kérdeztem lelkesen, mint egy kisgyerek aki az anyukájától akar elkérezkedni egy szülinapi bulira.
- Hát persze! - mosolygott Emily, és hálásan megöleltem, majd szép lassan elindultunk a csepergő esőben, mégis boldogan nevetgélve, beszélgetve.
Mikor beléptünk az ajtón mondani sem kellett hova tegyem le a táskákat. rögtön letettem ahova csak lehetett és lehuppantam a székre.
- Lejártam a lábam! - nyögtem ki valahogy fújtatva.
- Mondtam hogy nem kell segíteni! - nézett a kezemre, amin ottmaradt a nyoma a műanyag táskának.
- Nem nem!! Nem a kezem fáj! Vagyis az is... de inkább egy papucsot kérhetnék? - kérdeztem nyűgösen.
- Persze! Máris hozok! – mondta, és már sietett is az előttem álló kis dobozhoz. Kinyitotta és egy csomó férfi ruha, cipő, papucs, mindenféle volt benne. - Nos... ez biztos nagy rád! – nézett a papucsra a kezében.
- Nem baj! Szerintem el leszek benne. Csak ne kelljen magassarkúban lábatlankodnom a konyhában. – nyöszörögtem, és Emily ledobta elém a papucsokat.
Kb. 5 vagy 6 számmal nagyobb volt, és nehezebb volt ebben menni mint a magassarkúban, de nem fájt benne legalább a lábam, majd lassacskán nekikezdtünk a főzőcskézésnek.
Eleget beszélgettünk hogy mi legyen az ebéd, és végül oda jutottunk ki hogy én csináltam a süteményt, ő pedig a főételt.
- Huh! Azt a mindenségit! Te véletlenül nem cukrász vagy? - kérdezte Emily, mikor meglátta azt a csokis csodát, amit készítettem.
- Cukrász szakmában tanultam 2 évig. De utána áttértem informatikára, majd környezetvédelemre. – kapott egy elég érdekes választ.
A Barátnőm szája tátva maradt a csodálkozástól.
- Tehát ezért sikerült ilyen tökéletesre!
- Nem tökéletes!! A csoki... nos... ezt sosem tudom egyenletesen elkenni. - hajtottam le fejem bűnbánóan.
Emily épp szidásra készülődött mikor belépett az ajtón Sam.
- Hmm micsoda illatok! – mondta, majd meglátott - Szia Szoffy! Hát te meg?
- Szia! Jöttem segíteni Emilynek. Mizujs?
- Hát... remélem megnyugtatod a fiúkat... tudod nem szeretjük ezt az időjárást...
Kinéztem az ajtón és észrevettem hogy szakad az eső...
- Köszi Szívem hogy kiraktál pár törölközőt- mosolygott kedvesére, majd oda ment hozzá és megcsókolta.
- Ebben a pillanatban lépett be Paul és Jake az ajtón törölközővel kezükben.
Mindkettőjüknek rosszkedv ült az arcán, majd mikor észrevettek egy halvány mosoly megjelent rajtuk,majd tekintetük a süteményemre szegeződött.
- Hmm Jól néz ki. - Lépett közelebb Paul az asztalhoz és épp nyúlt volna a tepsihez mikor
Emily rácsapott a kezére fakanállal.
- Még fel se vágtuk! És hol marad a jó modor?!
- Jah persze! Szia Szoffy! Felvágnátok? - mondta el gyorsan, de a szemét le nem vette volna a sütiről.
- Persze máris felvágom! – mosolyogtam, mint a tejbetök, majd miniméter pontosan felvágtam a sütit, és egy tálcára tettem piramis alakba.
Valamelyikük elnyúlt mellőlem hogy vegyen egy sütit de Emily megint szigorúskodott.
- Desszert!!!
Hátranéztem és Embry olyan kisgyerek arcot vágott hogy képtelen voltam megállni hogy vele legyek.
- Naa!! Csak egy darabot had vegyenek kóstolónak.
Mindannyian kiskutyaszemekkel néztünk a háziasszonyra, aki egy hatalmasat sóhajtott... megesett rajta a szívünk.
- Rendben de csak 1 darabot!
Nah persze rögtön rá is mozdult mindegyik farkaska, és mikor végre mindenki megkapta a jussát jóízűen elkezdték eszegetni.
- Emily! Csinálj máskor is ilyet! Ez nagyon finom!- mondta Embry könyörgően, és a többiek is helyeseltek.
- Ne tőlem kérjétek! Én csak a hozzávalókban segítettem!
A könyörgő szemek barátnőmről rám irányultak, de arckifejezésük más volt.
- Te csináltad? - kérdezte meglepődötten Quile.
Én Emilyre néztem félve, ő pedig bíztató mosolyt küldött felém.
- Hát... aha... nem nagy szám... - mondtam szégyenlősen.
- Ez isteni!! Mond hogy máskor is jössz segíteni! - nézett rám Jared kérlelő szemekkel.
- Ha Emily megengedi akkor szívesen.
A szemek megint Emilyre szegeződtek ami nagy megkönnyebbülés volt…. Szörnyű látni a könyörgő kiskutyaszemeiket, amik úgy néznek rám, mint azok a reményben úszó kutyusok a menhelyen, akik szerető otthonra vágynak. Olyan szívesen hazavinném az összeset, de tudom hogy nem lehet. Ezért is örülök, hogy Emilyre hárult ez a feladat, aki bizonyára már megszokta.
- Hogyne jöhetnél! Örülök, ha van társaságom.-mosolygott rám és én is visszamosolyogtam.
Egy két "éjjen" meg "Ez az" elhangzott és már hozzá is kezdtünk a Baconos Husihoz és a rizibizihez.
- Szia! Mi újság van? - kérdeztem amint illik.
- Hát csak feltöltöm a készleteimet. A Farkaskák teljesen kisemmizték a hűtőt mint szokásuk.
- Értem. De megéri nem? Megérdemlik!- mosolyogtam.
- Bizony! Elég sok munkájuk van. Vigyázni egy városra... bele se merek gondolni milyen. Bár mikor visszajönnek az őrjáratról mindig jókedvűek, vagy haragosak. Valami mindig van.
- 5$ lesz kisasszony. - mondta kelletlenül a kasszánál ülő hölgy.
Kifizettem az árut és már folytattam is a beszélgetésünket.
- Hát... nem lehet valami könnyű a gondolatokat kordában tartani. Hisz ha valamire nem akarsz gondolni akkor úgy is arra fogsz nem?
- Igen, igen. Bevallom annak örülök hogy még nem ölték meg egymást.
Elkacagtam magam. Tudom ilyet nem illene de akkor is. Olyan igaz volt ez a mondat hogy az már dicséretre méltó. Emily is elkezdett nevetni, és a kis pénztároslány aki bizonyára még csak most kezdett, megint kelletlenül megszólalt. Annyira látszott rajta hogy nem szívesen zavar meg minket.
- 40$ lesz. - cincogta.
Emily kifizette majd rámosolygott kedvesen. Elvette a jól telepakolt táskákat.
- Segíthetek? - kérdeztem de ő ellenkezett, de én elvettem a legnehezebb táskát, ha akarta, ha nem, és elindultunk kifelé.
Amint kiléptünk a mosoly lefagyott az arcunkról. Elég borús idő volt. A fekete felhők csak úgy tolakodtak a város fölött.
- Nah ma sem lesz szép napunk. – sóhajtott borúsan Emily.
- Hát nem. De egész nap mit csináljak? - nyüszítettem, és szomorúan lehajtottam a fejem.
- Ha van kedved eljöhetsz hozzánk! Segíthetnél elkészíteni a fiúknak az eledelüket! Na meg legalább egy kicsit talán csitítanád az indulataikat. - kacagott.
- Megengeded? – kérdeztem lelkesen, mint egy kisgyerek aki az anyukájától akar elkérezkedni egy szülinapi bulira.
- Hát persze! - mosolygott Emily, és hálásan megöleltem, majd szép lassan elindultunk a csepergő esőben, mégis boldogan nevetgélve, beszélgetve.
Mikor beléptünk az ajtón mondani sem kellett hova tegyem le a táskákat. rögtön letettem ahova csak lehetett és lehuppantam a székre.
- Lejártam a lábam! - nyögtem ki valahogy fújtatva.
- Mondtam hogy nem kell segíteni! - nézett a kezemre, amin ottmaradt a nyoma a műanyag táskának.
- Nem nem!! Nem a kezem fáj! Vagyis az is... de inkább egy papucsot kérhetnék? - kérdeztem nyűgösen.
- Persze! Máris hozok! – mondta, és már sietett is az előttem álló kis dobozhoz. Kinyitotta és egy csomó férfi ruha, cipő, papucs, mindenféle volt benne. - Nos... ez biztos nagy rád! – nézett a papucsra a kezében.
- Nem baj! Szerintem el leszek benne. Csak ne kelljen magassarkúban lábatlankodnom a konyhában. – nyöszörögtem, és Emily ledobta elém a papucsokat.
Kb. 5 vagy 6 számmal nagyobb volt, és nehezebb volt ebben menni mint a magassarkúban, de nem fájt benne legalább a lábam, majd lassacskán nekikezdtünk a főzőcskézésnek.
Eleget beszélgettünk hogy mi legyen az ebéd, és végül oda jutottunk ki hogy én csináltam a süteményt, ő pedig a főételt.
- Huh! Azt a mindenségit! Te véletlenül nem cukrász vagy? - kérdezte Emily, mikor meglátta azt a csokis csodát, amit készítettem.
- Cukrász szakmában tanultam 2 évig. De utána áttértem informatikára, majd környezetvédelemre. – kapott egy elég érdekes választ.
A Barátnőm szája tátva maradt a csodálkozástól.
- Tehát ezért sikerült ilyen tökéletesre!
- Nem tökéletes!! A csoki... nos... ezt sosem tudom egyenletesen elkenni. - hajtottam le fejem bűnbánóan.
Emily épp szidásra készülődött mikor belépett az ajtón Sam.
- Hmm micsoda illatok! – mondta, majd meglátott - Szia Szoffy! Hát te meg?
- Szia! Jöttem segíteni Emilynek. Mizujs?
- Hát... remélem megnyugtatod a fiúkat... tudod nem szeretjük ezt az időjárást...
Kinéztem az ajtón és észrevettem hogy szakad az eső...
- Köszi Szívem hogy kiraktál pár törölközőt- mosolygott kedvesére, majd oda ment hozzá és megcsókolta.
- Ebben a pillanatban lépett be Paul és Jake az ajtón törölközővel kezükben.
Mindkettőjüknek rosszkedv ült az arcán, majd mikor észrevettek egy halvány mosoly megjelent rajtuk,majd tekintetük a süteményemre szegeződött.
- Hmm Jól néz ki. - Lépett közelebb Paul az asztalhoz és épp nyúlt volna a tepsihez mikor
Emily rácsapott a kezére fakanállal.
- Még fel se vágtuk! És hol marad a jó modor?!
- Jah persze! Szia Szoffy! Felvágnátok? - mondta el gyorsan, de a szemét le nem vette volna a sütiről.
- Persze máris felvágom! – mosolyogtam, mint a tejbetök, majd miniméter pontosan felvágtam a sütit, és egy tálcára tettem piramis alakba.
Valamelyikük elnyúlt mellőlem hogy vegyen egy sütit de Emily megint szigorúskodott.
- Desszert!!!
Hátranéztem és Embry olyan kisgyerek arcot vágott hogy képtelen voltam megállni hogy vele legyek.
- Naa!! Csak egy darabot had vegyenek kóstolónak.
Mindannyian kiskutyaszemekkel néztünk a háziasszonyra, aki egy hatalmasat sóhajtott... megesett rajta a szívünk.
- Rendben de csak 1 darabot!
Nah persze rögtön rá is mozdult mindegyik farkaska, és mikor végre mindenki megkapta a jussát jóízűen elkezdték eszegetni.
- Emily! Csinálj máskor is ilyet! Ez nagyon finom!- mondta Embry könyörgően, és a többiek is helyeseltek.
- Ne tőlem kérjétek! Én csak a hozzávalókban segítettem!
A könyörgő szemek barátnőmről rám irányultak, de arckifejezésük más volt.
- Te csináltad? - kérdezte meglepődötten Quile.
Én Emilyre néztem félve, ő pedig bíztató mosolyt küldött felém.
- Hát... aha... nem nagy szám... - mondtam szégyenlősen.
- Ez isteni!! Mond hogy máskor is jössz segíteni! - nézett rám Jared kérlelő szemekkel.
- Ha Emily megengedi akkor szívesen.
A szemek megint Emilyre szegeződtek ami nagy megkönnyebbülés volt…. Szörnyű látni a könyörgő kiskutyaszemeiket, amik úgy néznek rám, mint azok a reményben úszó kutyusok a menhelyen, akik szerető otthonra vágynak. Olyan szívesen hazavinném az összeset, de tudom hogy nem lehet. Ezért is örülök, hogy Emilyre hárult ez a feladat, aki bizonyára már megszokta.
- Hogyne jöhetnél! Örülök, ha van társaságom.-mosolygott rám és én is visszamosolyogtam.
Egy két "éjjen" meg "Ez az" elhangzott és már hozzá is kezdtünk a Baconos Husihoz és a rizibizihez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése