Pár nap múlva
- Kicsim! Gyere már! Mindenki arra vár, hogy elkezdhessenek enni, és mi meg váratjuk őket! – szólt Dave, már az ajtónál türelmetlenkedve.
- Máris máris! Mindjárt kész vagyok! – kiabáltam vissza, már lassan negyedjére a szobánkból.
Jacob jóváhagyta, hogy a házuk a miénk legyen… szóval nekünk adta, úgymond előnászajándéknak, ugyanis három hét múlva már a kezemen lesz az arany gyűrű… úgy mint a Bevésődésem kezén is.
Másnap, mikor bejelentettem, hogy ő az én másik felem, rögtön megkérte a kezem… persze egész nap sétáltunk és beszélgettünk, és rájöttünk, hogy végül is, teljesen ugyan azon a hullámhosszon vagyunk. Már akkor élveztem, mikor fogta a kezem, és apró csókokat lehelt az arcomra… az igazi csókra még egyelőre nem került sor… de majd kerül, ha itt az ideje.
Mindenki elfogadta, hogy egy pár vagyunk… Emilyvel már volt is alkalmam beszélni, hogy valahogy náluk is így működött minden… csak kicsit bonyolultabb volt.
Miranda egyre többet van rosszul… a kisfarkas már igazán ki szeretne bújni a jó melegről, pedig lassan itt a hideg. Az ősz rohamosan közeledik, pedig észre sem vettem a nyarat, hogy megérkezett volna.
Minden olyan csodálatosnak tűnt… mint egy tündérmese…
Újból boldog formát vetett az életem.
- Szoffy kérlek! Meg fognak kergetni, ha nem jösz le mihamarabb!! – nyaggatott Dave.
- Jól van, jól van! Megyek! – futottam le a lépcsőn.
- Hűű! De csinos valaki! – bókolt a szerelmem, én pedig pironkodva néztem rá a ruhámra.
- Köszönöm… Nos! Kicsodálkoztad magad? Mert már egy jó ideje el kellett volna indulnunk! – léptem mellé.
- Héé! Nem én voltam az, aki…
- Aki húzta az időt a csodálatával?? Hát… oké, megfogtál.. te is túl szép vagy ami azt illeti... De nem kellett volna kiöltözni! – néztem az én igazi indiánvámpíromra, majd kiléptünk az ajtón, és elkezdtünk futni az ezüst hold alatt, a tábor meleg tüze felé, ahonnan már messziről hallattszódott a korgó gyomrok, és a kedves beszélgetések…
Első alkalom, hogy nem hallom Billy, mély meleg hangját.
Miközben az erdőben kerülgettem ki a fákat, feltekintettem az ég csillagaira, és rájuk mosolyogtam, miközben annyit motyogtam egy könnycseppet elhagyva : - Köszönöm!
- Na végre! – hallottam Paul morcos hangját.
- Uppsz! Késtünk volna? – tettettem a hülyét, mikor odaértünk a többiekhez.
- Áh dehogy… csak fél óra… semmi baj… bekaptam egy két falatot ide menet.
- Akkor nincs semmi gond.
- Tyűha! Szoffy ez nagyon szép! – kiabált Alice tapsikolva, és mellém szaladt.
A farkasok rájöttek, hogy miért szeretem annyira a Cullen családot, miközben együtt harcoltak… ez volt számomra a második legszebb ajándék, amit valaha kaptam. Nagyon örültem neki, amikor maga Rosalie hívott el a tábortűzhöz, és mondott el mindent… hogy végre nincs viszály, és… hát ő is próbál egy kicsit kedvesebb lenni, ami eddig egész jól megy neki.
Többet mosolyog a farkaskák poénjai mellett, Emmett pedig úgy láttam hogy egészen összebarátkozott Paullal, ami érthető… a két izomagyú. Na meg persze Seth egész jó társaságra lelt Miranda és Alice között… Alice végre talált egy olyan embert Miranda személyében, aki ért a divathoz, és Seth pedig emberére akadt Alice gyerekességével.
Aztán Emily kilépett a házból, és majdnem elsírta magát, amikor meglátott.
- Ezt el sem hiszem! Azt hittem már rég tönkrement! – futott hozzám, és átölelt.
- Igen… tényleg… és.. nagyon sajnálom, de … Mint látod megcsináltam. Újat varrtam! – mosolyogtam rá, és megérintetette ő is a ruhám anyagát.
- Még ugyan abból az anyagból is van!
- Alice segített! Elmagyaráztam neki milyen volt az a ruha, amit tőled kaptam, és ő rögtön tudta hol szerezze be… szóval minden megoldódott.
- Oh ennek felettébb örülök! – vigyorgott.
- Emilyyy!! – hallattszott Paul hangja, és egy hatalmas korgás…
- Nem úgy volt hogy bekaptál pár falatot miközben ide jöttél? – kérdezte nevetve Dave.
- Igen! Egy pár falat M&M’s-t. – vallott Paul.
- Hát… pedig nem úgy nézel ki, mint aki össze van szakadva! – indult be a házba Emily, én pedig utána indultam kacarászva, elengedve életem másik felének a kezét, és mikor beértünk, mindenféle illatot éreztem, és az én hasam is megkordult.
- Áháá!! Szóval te is M&M’s-el tömted a fejed! – szólalt meg Emily.
- Hát… valami olyasmi. - válaszoltam mosolyogva.
Barátnőm felvett egy hatalmas, teli tálcát a kezébe, és elindult újból ki… kivinni az egyik előételnek a negyed részét, és mikor mellém ért, megérintette a vállam, és őszinte nyugodtsággal, és örömmel mondta a következő szavakat:
- Annyira boldog vagyok, hogy végre a barátok között lévő magányérzetedet, most már csak elhagyott báb, és végre előbújt ez a csodálatos lepke, az ősz közeledtén, ami oly gyönyörű, hogy boldogságot húz maga után… hisz ő maga is repes az örömtől, ahogy gyönyörű királykék szárnyai, kimagaslanak a vörös rózsára szállva. – mondta, majd tovább ment kivinni az ételt a többieknek.
Mosolyogtam. Igen… ez tényleg így van. Végre észrevesznek, és nem csak az a báb melenget, hanem maga a természet. A barátaim… mindenki, akivel itt ismerkedtem meg LaPushban. Mindenki itt van egy helyen… még Billy is… tudom, hogy most büszkén néz rám, hogy újból mosolygok.
Majd én is felvettem egy tálcát, és most már teljes erővel hordtuk ki a finom ételeket a tűz köré, Miranda, Alice, Bella, Leah és Esme segítségével.
Leah is boldog volt végre. Ő is elfogadta azt a gondolatot, hogy minden okkal történik, és most még jobban vár arra a srácra, aki mellette lesz majd valamikor, és úgy szeretik egymást, mint egykor Sammal szerették egymást, sőt! Még jobban.
Az estét maga a szeretet bűvölete járta körbe, és ilyen szépen még sosem ragyogott a hold.
Csodálatos volt az egész, ahogy együtt nevetünk, és együtt beszélgetünk minden féléről… na meg a cirkusz sem maradt el, amikor Paul és Emmett összeverekedtek, csak úgy haverságból.
Egész vicces volt, amikor Rosalie annyira elnevette magát, hogy nem bírt leállni a nevetéssel, és Jasper egyszer sem volt komoly.
Végre itthon vagyok. Ez a teljes történetem. Ezt szerettem volna mindig is.
Majd, mikor már a hold fénye alig látszott a hajnal vörös felkelő fényeitől, lassan elnyomott az álom. Ott feküdtem Szerelmem karjaiban. És az utolsó dolog, amit aznap éreztem, az a csók volt, ami összeköti a Bevésődéseket örök időkre.
♪ღ♪
Döcögésre ébredtem fel. A kocsi, amiben voltam remegett alattam.
- Szoffy ébresztő !Itt vagyunk! - keltegetett anya, és rögtön kipattant a szemem.
- Hol vagyok? – néztem körül ijedtemben, és már tudtam… a kocsinkban utazunk… - De miért?
- Üdv az új otthonunkban!- szólalt meg Nick a volánnál… mint aznap amikor megérkeztünk a szállodához.
- De mégis mi történik itt?? – kérdeztem, és rám tört a hisztiroham… ez nem lehet más, csak álom!
- Látod én mondtam, hogy keltsük fel hamarabb, mert hisztizni fog, hogy nem látta az erdőt! – mondta Nick anyának, aki már csak egy hatalmasat sóhajtott.
- Kisírta a szemét… alig akart elmenni a barátaitól… szerinted nem jár neki egy jó, kiadós alvás?
- Azt hittük néha hogy meghaltál! Csipkerózsika. – piszkált Jacky
- Mi bajod?? Nem aludtam! Csak… csak… Nem ! Ez nem lehet! Ez az álom!
- Ez bizony a valóság! Ugye milyen csodálatos? – hajtott be Nick a feljárón… minden teljesen ugyan olyan, volt mint régen… ez biztosan csak álom!
Amint Nick megállt, kiszálltam a kocsiból, és elkezdtem haza felé futni.
Még hallottam ahogy anya utánam kiabál, de mást nem… pedig ilyen messzeségből, simán meghallottam volna még a suttogását is.
- Dave! – ordítottam, miközben lassan közeledtem a cél felé.
Míg oda értem, a hangszálaim bizonyára rendesen elhasználódtak… az utolsó szót már alig tudtam kikiáltani, és mire odaértem a házhoz, már-már szinte másztam fel a verandán.
Billy illata bejárta még mindig a verandát.
Erőt vettem magam, és erősen kopogni kezdtem.
- Dave!! Dave kérlek nyisd ki! – kiabáltam, de senki nem nyitott ajtót.
Benéztem a kis ablakon, ahol Dave egykori barátait kiráncigáltam, de minden épségben volt… még az ablak is ugyan olyan volt mint még mielőtt megtörtént a baleset.
Még egy darabig kitartóan kopogtattam, de nem jött válasz.
Szomorúan elkezdtem ballagni ahhoz a bizonyos kis sziklához… hátha ott belefutok a fiúkba.
Olyan 21:30 körül
Nem jött senki… pedig ha azt a napot élem át újból, akkor jönnie kellett volna a farkasfiúknak, hogy újra össze tudjak barátkozni Jacobbal.
Miközben ott ültem, teljesen egyedül a szikla szirten elgondolkoztam azon a bizonyos dolgokon, amit akkor annyira meg akartam változtatni… nem akartam Jacobbal összebarátkozni újra, és mégis itt ülök, és rá várok… vissza akartam forgatni az időt, és most sikerült, de most már teljesen felesleges volt.
Még szerencse hogy bizonyára álmodom, akármilyen valóságosnak is tűnik.
Lassan elkezdtem visszakullogni a szállodába. Hova máshova mehetnék… ha ez tényleg az a nap, akkor Billyék biztosan nem ismernének fel.
Mikor beléptem a kapun, anyáék nem szidtak le, csak annyit mondtak, hogy ne csináljak többet ilyet, mert ki tudja mi történhetett volna ilyen későn, és felinvitáltak a szobámba, hogy rakjak mindent a helyére.
Persze mindent megcsináltam, és iszonyú fáradtságomnak köszönhetően rögtön el is aludtam a régi, puha ágyamon.
Majd mikor felkeltem… minden egyértelművé vált.
Arról álmodtam, hogy Dave ölében ülök, és boldogok vagyunk. Viszont mikor felkeltem tudtam, hogy ez csak szimplán álom volt.
Aznap reggel mindent elmondtam Nicknek, és mivel ő pszihológusnak tanult régen, elmagyarázta, hogy ez természetes dolog, hogy ilyenekről álmodok… csoda lényekről, ami csak a mesékben létezik, és előfordul, hogy az ember megálmodja azokat az embereket, akik majd a barátaira hasonlítanak… de ez nem is az álomtól függ… majd én fogok keresni olyan embereket, akik rájuk hasonlítanak, hisz most ezt a képet tárta elém a szívem… amit szívem mélyén szerettem volna…
Most úgy gondolok minderre az egészre, mintha csak egy mese könyv lett volna… pedig még mindig úgy érzem, hogy valóban megtörtént….
♪ღ♪
Már egy hete itt dekkolok itthon, és az egész minden sokkalta valóságosabbnak tűnik, mint ami az én világomban volt. Nincsenek szuperképességeim, nem tudok extragyorsan futni, nem tudok átváltozni… sokkal nyugodtabb vagyok, de egyben magányosabb is.
Hiányolom azt a régi életet…
Dunsztom sincs, mit csináltam volna másképpen… pedig mindig azt hajtogattam…
Folyamatosan az erdőbe járok ki… úgy érzem még mindig, hogy itt vagyok biztosdágban, pedig ez kevésbé van így. Meglátogattak Byronék is… de mégis őket éreztem a legeslegidegenebbeknek.
Most is itt járkálok, a sűrű erdő fái között, és elmerengek mindazon, amit láttam… amit átéltem… akkor nem is gondoltam arra, hogy talán nem is valóságosak a történések.
És akkor megjelent előttem egy ezüst farkas. Felismertem. Az volt az a farkas, akivel annyit játszottunk. Ő volt a legjobb barátom.
Lassan, óvatosan felé nyújtottam a kezem, míg egymás szemébe meredtünk… farkas szemet néztem vele, és az ő szemében is, mintha felismerést látnék, de elfutott…
- Eltévedtél? – jelent meg mellettem egy magas, Jacobféle srác, annyi különbséggel, hogy nem rézbőrű volt, és bár izmos volt, nem volt olyan kigyúrt, mint a farkasfiúk.
- Nem! – mosolyogtam rá kedvesen.
- Akkor mit keresel itt? A semmi közepén…
- Ezt én is kérdezhetném.
- Én tűzifáért jöttem. Új vagy erre?
- Igen… - nehezemre esett elmondani az igazságot… főleg hogy minden kis utat jól ismertem – az új szálloda a miénk.
- Oh! Értem… nos. Ha nem találsz vissza, akkor csak sikíts. Itt lakunk a közelben.
- Igen tudom. – esett ki a számon, ő pedig egész érdekesen nézett rám – Jártam már arra is… nem is egyszer. Valahogy mindig ott lyukadok ki… talán a fény miatt. – hadartam, ő pedig csak mosolygott rajtam.
Az apja mosolya. Az a csodálatos, széles mosoly, mint mikor megismerkedtünk.
- Oké… ha eltévedsz jöhetsz oda nyugodtan. Egyébként hogy hívnak?
- Szoffy. – mosolyogtam.
- Jacob! – vigyorgott – Viszont ha nem baj, akkor én mennék. Még van nem kevés dolgom. Az öreg mindig ugyanakkor kezdi ugyanazt a mesét.
- Mesét? Milyen mesét?
- Ha szeretnél eljöhetsz… vagy érted jövök. De szólok, hogy inkább fiúkkal lesznek.
- Az nem baj! Én… én szívesen elmennék, és szívesen segítek is. Bármiben! Sütni, főzni, meg minden mást!
A szemem csillogott, hogy talán újra láthatom Billyt. Kíváncsi voltam, hogy vajon ugyan úgy néz e ki, és a többiekre is… talán Cullenék is itt vannak… meg Dave is! Talán neki örülnék a legjobban… hiányzik ez a kis csapat…. Mindenki.
Jacob nagy örömmel vezetett vissza Emilyék kis kunyhójához.
Írtam anyáéknak egy smst, hogy a helyiek meghívtak egy buliba, és nem is jött válasz. Gondolom ugyanarra a dologra jutottak, mint régebben… hogy örülnek hogy találtam barátokat.
Miközben lassan sétálgattunk, egyre többet megtudtam a valóság, és az álmom közös szálairól… Kiderült, hogy mindenkinek ugyan az a neve, és hogy Billyt bolondnak tartják a meséi miatt, de azért nagyon érdekes meséket tud.
Régebben a haverjai, mikor még kicsik voltak, imádták a történeteket, de egyszer csak Billy „meghülyült” Jake szerint, és megállt a történet… de végül is azt mondta, hogy már nem is igazán érdekelték ezek a történetek… inkább csak a jókedv volt a fontos, és ez a kis mese csak egy fél óra csendet jelentett a bulinak, nem pedig a tábortűz lényege maradt.
Lassan kibújtunk a fák közül, én egy kicsit lemaradtam, ugyanis biztos voltam benne, hogy simán átugrom azt a hatalmas kiálló gyökeret. Amíg én azzal szórakoztam, Jacob csak nevetett rajtam, ahogy szerencsétlenkedek, de ment tovább… a kis gonosz nem állt volna meg megvárni.
- Jake! Jól elmaradtál! És nem hoztál semmit! Na szép vagy… - hallottam Paul hangját, és inkább hagytam azt a gyökeret.
- Hagyjál már! Hoztam egy vendéget, és ha annyira akarsz, akkor menj te érte! – morogta, és esdekelve én is kiléptem Jacob mellé.
Ahogy képzeltem.. egyikük sem réz bőrű… csak egy nagyon kicsit… és mind kis puhány... vagyis… legalábbis annyira mint Jacob. Biztos járnak kondizni, de ezek már nem az én farkasaim.
- Sziasztok! – vigyorogtam, és a kezemmel is elkezdtem integetni.
- Szia! – köszöntöttek egyszerre, és beinvitáltak közéjük.
Rögtön elkezdtünk hülyülni… addig Jacob és Paul elmentek tűzifáért. Jól éreztem magam újból.
Emmett is itt volt, és Alice. Mind ketten halvány bőr színnel, és dobogó szívvel. Már nem voltak arany szemeik. Alicenek különösen csodálatos kék szeme volt. Olyan igazi mélykék, mint Davenek volt az álmomban. De őt bizonyára nem is ismerték… talán nem is létezik.
Emilyvel persze rögtön jól összebarátkoztunk, és Leah is nagyon kedves volt… szerény, és meleg szívű… nem csoda. Még mindig Sammel jártak, és úgy szerették egymást, ahogy csak lehet. Kiderült, hogy jövőhéten fognak összeházasodni... Emily pedig Jareddel járt.
Eléggé fura volt ezt látnom, hogy megszoktam hogy Sam és Emily bevésődöttek voltak… érdekes volt, de nagy nehezen biztos megszokom majd. Máris otthon éreztem magam, de csak a tűz melege melegített, és a saját testhőmérsékletünk.
Egész sokan összegyűltünk… volt néhány ismeretlen srác is, akik bizonyára osztály társak lehettek, valamelyik „farkaskával”.
Már rég folyt a csevegés, és a tervezgetés, mikor megérkeztek Paulék a tűzifával, hogy most már csapat tag vagyok, és ha lehetséges, akkor legközelebb a szálloda kertjében rendezünk ilyen kis összejövetelt, amit én is jó ötletnek találtam.. biztos tetszeni fog a vendégeknek is.
Majd motor zaját hallottam. Jacob felállt a tűztől, és odaszaladt a kocsihoz.
A szemem megcsillant. Tudom ki fog kilépni a kocsi ajtaján. Ő lesz az! Billy! Újra láthatom Billyt! Újra megölelhetem majd köszönés képen, vagy legalább megfoghatom azt a selymes kezét.
Felálltam én is. Nem bírtam a fenekemen ülni.
És akkor kilépett a kocsiból. Nem kellett tolószék. Ő maga ment a két egészséges lábán, és ő volt az, aki nem változott semmit. Ugyan olyan volt, mint az álmomban a tolószéken kívül. Hosszú haj, rezes bőr, kedves, meleg tekintet a ráncok között… fekete hosszú haj, és az a nagy kalap, ami mindig a fején volt.
Odaszaladtam Jacobékhoz. Nem bírtam nem megállni, hogy ne mutatkozzak be, hogy mihamarabb barátok lehessünk… a szememben gyűltek a könnyek, de nem engedtem el őket…. Nem tehettem… nem mondhattam el, hogy miért is repesek ennyire az örömtől, mert még hülyének néztek volna.
- Jónapot! Szoffya Tisdale! – nyújtottam felé a kezemet, ő pedig melegen belenézett a szemembe.
- Billy Black! – fogadta el a köszöntésemet, és majd’ kiugrottam a bőrömből az izgalomtól.
♪ღ♪
Mikor már a Hold magasan járt, leültünk a tűz köré… Billy a főhelyre, és az én szemembe belenézve, elkezdte a mesét. Mintha csak nekem akarna mondani mindent.
- Régen… még amikor a quileute törzs élt ezen a földön, farkasok uralták LaPush erdejeit. – kezdte, és eléggé meglepődtem – Harcoltak a hazájukért… A quileutok nagy, hatalmas farkasokká változtak, és legyőzték, a rájuk támadó vadakat. Majd megjelent egy lány… aki többet tett a földünkért, mint bármelyik más farkas. – fejezte be hirtelen, de még mindig az én szemembe nézett.
- Mi lett a lánnyal? – kérdezte hirtelen Jacob.
- Nem azt mondtad, hogy már ezerszer hallottátok ezt a sztoryt? – suttogtam oda neki.
- Ez így van, de a lányról még nem említett – suttogta vissza, és amint befejeztük Billy kedves mosollyal folytatta.
- Egy napon született egy gyermeke. A kisgyerek nem tudni, kitől volt… a lány elrejtette, nem akarta a többi farkasnak megmutatni… féltette a rá nehezedő világ súlyaitól, majd eltűnt a gyermekével együtt, és máig rejtély, hogy a kisgyermek, és az anyja hova tűntek. Úgy tartják a kisgyermek az elérhetetlen, láthatatlan holdsugaraiban énekel, mikor LaPush farkasai, kiknek lelkében az anya él tovább, vonyítanak a hold ezüstös fényére.
- Miért féltette a gyermekét? – kérdeztem. Nem értettem, mitől féltettem volna a gyermekemet.
- Úgy tartják… az utolsó farkas volt az a lány. Egyedül pedig egész nehéz lehetett védeni egy ekkora területet nem igaz Szoffy? – néztünk farkas szemet. Úgy éreztem, mintha tudná a történetem, amit álmomban átéltem. – Mondd, ha te egy ekkora területet őriznél, nem védenéd a gyermeked, hogy ne rá háruljon az a feladat? – kérdezte, én pedig lesütöttem a szememet.
Teljesen igaza van. Én sem hagytam volna senki másra azt a munkát… akármennyire is azt mondtam, hogy egyedül akartam lenni, valójában nem akartam, hogy más is osztozzon a sorsomban…
- De ki volt az a lány? – kérdezte Quil, amint eltelt egy pár perc megemésztés idő.
- Az utolsó törzsfőnök lánya. Tia.
Felkaptam a fejem. Tia? Tia lett volna az a nő, akinek a magányát átéltem álmomban?
Igen… valóban… Ő volt az a lány, akinek az életéről én többet mesélhetnék.
Nick azt mondta, átéltem mindazt, amit szerettem volna. De ez nem így volt. Átéltem azt, amit Tia átélt. Azért féltette a gyermekét, mert nem akarta hogy ő is arra a sorsra jusson. Majd végül eltűnt.
Hirtelen leesett, hova is tűnt el.
Felálltam, és elkezdtem futni ahhoz a sziklaszirthez.
Akkor Billy engem megmentett a haláltól. Őt nem volt ki megmentse.
Amint odaértem, én is majdnem lezuhantam, de időben megálltam. Egy ideig ijedtemben lefelé tekintettem, és néztem, ahogy a vad hullámok felcsapnak a sziklafalra.
A szél szúrósan fújt, de nem fáztam. Csak figyeltem a tenger hullámait, és visszaemlékeztem, hogy mit érzett akkor…
Meghallottam egy reccsenést mögülem. A kisfarkas barátnőm jelent meg, és egész közel volt hozzám.
- Tia kislánya! – jött ki a számból felismerésképpen.
A farkas hevesen elkezdte csóválni a farkát amint kimondtam az anyja nevet. Most már érthető volt minden. Tia nem vitte magával a gyermekét, és nem féltette a világ elől. Kiképezte, hogy jó farkas váljon belőle, és azért nem mutatta meg senkinek, mert már alapból farkas volt gyermekkora óta.
Újból odanyújtottam a barátnőmhöz a kezem, és közelebb jött. Majd megengedte hogy megsimogassam.
Akkor lépett mellém Billy is, és bár a farkas észrevette, nem futott el. Tovább hagyta, hogy simogassam.
- A legszelídebb farkas az erdőben – mondta ki – Az utolsó farkas, aki soha nem fog tudni lemondani farkas énjéről. – guggolt le hozzá, és ő is elkezdte simogatni.
Én már nem mondtam semmit. Csak csendben simogattuk tovább a szerencsétlen gyermeket, majd felkelt a nap, és kis barátunk újra folytatta a járőrözést, mi pedig lassan visszasétáltunk a már kialudt tábortűzhöz csendben, viszont körben Billy mondott valamit.
- Azt mondják, a farkasok szívében él Tia, és a hold fényében a gyermek, de valójában a gyermekei vonyítanak mindig Tia után, ki a hold fényében él… a hold pedig azért világít, hogy a gyermeke tudjon vadászni az élet fenntartáshoz. - mondta el nekem az igazi tényt, annak az embernek, aki megértette a történetet.
Hisz miért is mondja el a végét annak, aki nem hisz a régi mesékben, amik valójában igaz történetek?
- Kicsim! Gyere már! Mindenki arra vár, hogy elkezdhessenek enni, és mi meg váratjuk őket! – szólt Dave, már az ajtónál türelmetlenkedve.
- Máris máris! Mindjárt kész vagyok! – kiabáltam vissza, már lassan negyedjére a szobánkból.
Jacob jóváhagyta, hogy a házuk a miénk legyen… szóval nekünk adta, úgymond előnászajándéknak, ugyanis három hét múlva már a kezemen lesz az arany gyűrű… úgy mint a Bevésődésem kezén is.
Másnap, mikor bejelentettem, hogy ő az én másik felem, rögtön megkérte a kezem… persze egész nap sétáltunk és beszélgettünk, és rájöttünk, hogy végül is, teljesen ugyan azon a hullámhosszon vagyunk. Már akkor élveztem, mikor fogta a kezem, és apró csókokat lehelt az arcomra… az igazi csókra még egyelőre nem került sor… de majd kerül, ha itt az ideje.
Mindenki elfogadta, hogy egy pár vagyunk… Emilyvel már volt is alkalmam beszélni, hogy valahogy náluk is így működött minden… csak kicsit bonyolultabb volt.
Miranda egyre többet van rosszul… a kisfarkas már igazán ki szeretne bújni a jó melegről, pedig lassan itt a hideg. Az ősz rohamosan közeledik, pedig észre sem vettem a nyarat, hogy megérkezett volna.
Minden olyan csodálatosnak tűnt… mint egy tündérmese…
Újból boldog formát vetett az életem.
- Szoffy kérlek! Meg fognak kergetni, ha nem jösz le mihamarabb!! – nyaggatott Dave.
- Jól van, jól van! Megyek! – futottam le a lépcsőn.
- Hűű! De csinos valaki! – bókolt a szerelmem, én pedig pironkodva néztem rá a ruhámra.
- Köszönöm… Nos! Kicsodálkoztad magad? Mert már egy jó ideje el kellett volna indulnunk! – léptem mellé.
- Héé! Nem én voltam az, aki…
- Aki húzta az időt a csodálatával?? Hát… oké, megfogtál.. te is túl szép vagy ami azt illeti... De nem kellett volna kiöltözni! – néztem az én igazi indiánvámpíromra, majd kiléptünk az ajtón, és elkezdtünk futni az ezüst hold alatt, a tábor meleg tüze felé, ahonnan már messziről hallattszódott a korgó gyomrok, és a kedves beszélgetések…
Első alkalom, hogy nem hallom Billy, mély meleg hangját.
Miközben az erdőben kerülgettem ki a fákat, feltekintettem az ég csillagaira, és rájuk mosolyogtam, miközben annyit motyogtam egy könnycseppet elhagyva : - Köszönöm!
- Na végre! – hallottam Paul morcos hangját.
- Uppsz! Késtünk volna? – tettettem a hülyét, mikor odaértünk a többiekhez.
- Áh dehogy… csak fél óra… semmi baj… bekaptam egy két falatot ide menet.
- Akkor nincs semmi gond.
- Tyűha! Szoffy ez nagyon szép! – kiabált Alice tapsikolva, és mellém szaladt.
A farkasok rájöttek, hogy miért szeretem annyira a Cullen családot, miközben együtt harcoltak… ez volt számomra a második legszebb ajándék, amit valaha kaptam. Nagyon örültem neki, amikor maga Rosalie hívott el a tábortűzhöz, és mondott el mindent… hogy végre nincs viszály, és… hát ő is próbál egy kicsit kedvesebb lenni, ami eddig egész jól megy neki.
Többet mosolyog a farkaskák poénjai mellett, Emmett pedig úgy láttam hogy egészen összebarátkozott Paullal, ami érthető… a két izomagyú. Na meg persze Seth egész jó társaságra lelt Miranda és Alice között… Alice végre talált egy olyan embert Miranda személyében, aki ért a divathoz, és Seth pedig emberére akadt Alice gyerekességével.
Aztán Emily kilépett a házból, és majdnem elsírta magát, amikor meglátott.
- Ezt el sem hiszem! Azt hittem már rég tönkrement! – futott hozzám, és átölelt.
- Igen… tényleg… és.. nagyon sajnálom, de … Mint látod megcsináltam. Újat varrtam! – mosolyogtam rá, és megérintetette ő is a ruhám anyagát.
- Még ugyan abból az anyagból is van!
- Alice segített! Elmagyaráztam neki milyen volt az a ruha, amit tőled kaptam, és ő rögtön tudta hol szerezze be… szóval minden megoldódott.
- Oh ennek felettébb örülök! – vigyorgott.
- Emilyyy!! – hallattszott Paul hangja, és egy hatalmas korgás…
- Nem úgy volt hogy bekaptál pár falatot miközben ide jöttél? – kérdezte nevetve Dave.
- Igen! Egy pár falat M&M’s-t. – vallott Paul.
- Hát… pedig nem úgy nézel ki, mint aki össze van szakadva! – indult be a házba Emily, én pedig utána indultam kacarászva, elengedve életem másik felének a kezét, és mikor beértünk, mindenféle illatot éreztem, és az én hasam is megkordult.
- Áháá!! Szóval te is M&M’s-el tömted a fejed! – szólalt meg Emily.
- Hát… valami olyasmi. - válaszoltam mosolyogva.
Barátnőm felvett egy hatalmas, teli tálcát a kezébe, és elindult újból ki… kivinni az egyik előételnek a negyed részét, és mikor mellém ért, megérintette a vállam, és őszinte nyugodtsággal, és örömmel mondta a következő szavakat:
- Annyira boldog vagyok, hogy végre a barátok között lévő magányérzetedet, most már csak elhagyott báb, és végre előbújt ez a csodálatos lepke, az ősz közeledtén, ami oly gyönyörű, hogy boldogságot húz maga után… hisz ő maga is repes az örömtől, ahogy gyönyörű királykék szárnyai, kimagaslanak a vörös rózsára szállva. – mondta, majd tovább ment kivinni az ételt a többieknek.
Mosolyogtam. Igen… ez tényleg így van. Végre észrevesznek, és nem csak az a báb melenget, hanem maga a természet. A barátaim… mindenki, akivel itt ismerkedtem meg LaPushban. Mindenki itt van egy helyen… még Billy is… tudom, hogy most büszkén néz rám, hogy újból mosolygok.
Majd én is felvettem egy tálcát, és most már teljes erővel hordtuk ki a finom ételeket a tűz köré, Miranda, Alice, Bella, Leah és Esme segítségével.
Leah is boldog volt végre. Ő is elfogadta azt a gondolatot, hogy minden okkal történik, és most még jobban vár arra a srácra, aki mellette lesz majd valamikor, és úgy szeretik egymást, mint egykor Sammal szerették egymást, sőt! Még jobban.
Az estét maga a szeretet bűvölete járta körbe, és ilyen szépen még sosem ragyogott a hold.
Csodálatos volt az egész, ahogy együtt nevetünk, és együtt beszélgetünk minden féléről… na meg a cirkusz sem maradt el, amikor Paul és Emmett összeverekedtek, csak úgy haverságból.
Egész vicces volt, amikor Rosalie annyira elnevette magát, hogy nem bírt leállni a nevetéssel, és Jasper egyszer sem volt komoly.
Végre itthon vagyok. Ez a teljes történetem. Ezt szerettem volna mindig is.
Majd, mikor már a hold fénye alig látszott a hajnal vörös felkelő fényeitől, lassan elnyomott az álom. Ott feküdtem Szerelmem karjaiban. És az utolsó dolog, amit aznap éreztem, az a csók volt, ami összeköti a Bevésődéseket örök időkre.
♪ღ♪
Döcögésre ébredtem fel. A kocsi, amiben voltam remegett alattam.
- Szoffy ébresztő !Itt vagyunk! - keltegetett anya, és rögtön kipattant a szemem.
- Hol vagyok? – néztem körül ijedtemben, és már tudtam… a kocsinkban utazunk… - De miért?
- Üdv az új otthonunkban!- szólalt meg Nick a volánnál… mint aznap amikor megérkeztünk a szállodához.
- De mégis mi történik itt?? – kérdeztem, és rám tört a hisztiroham… ez nem lehet más, csak álom!
- Látod én mondtam, hogy keltsük fel hamarabb, mert hisztizni fog, hogy nem látta az erdőt! – mondta Nick anyának, aki már csak egy hatalmasat sóhajtott.
- Kisírta a szemét… alig akart elmenni a barátaitól… szerinted nem jár neki egy jó, kiadós alvás?
- Azt hittük néha hogy meghaltál! Csipkerózsika. – piszkált Jacky
- Mi bajod?? Nem aludtam! Csak… csak… Nem ! Ez nem lehet! Ez az álom!
- Ez bizony a valóság! Ugye milyen csodálatos? – hajtott be Nick a feljárón… minden teljesen ugyan olyan, volt mint régen… ez biztosan csak álom!
Amint Nick megállt, kiszálltam a kocsiból, és elkezdtem haza felé futni.
Még hallottam ahogy anya utánam kiabál, de mást nem… pedig ilyen messzeségből, simán meghallottam volna még a suttogását is.
- Dave! – ordítottam, miközben lassan közeledtem a cél felé.
Míg oda értem, a hangszálaim bizonyára rendesen elhasználódtak… az utolsó szót már alig tudtam kikiáltani, és mire odaértem a házhoz, már-már szinte másztam fel a verandán.
Billy illata bejárta még mindig a verandát.
Erőt vettem magam, és erősen kopogni kezdtem.
- Dave!! Dave kérlek nyisd ki! – kiabáltam, de senki nem nyitott ajtót.
Benéztem a kis ablakon, ahol Dave egykori barátait kiráncigáltam, de minden épségben volt… még az ablak is ugyan olyan volt mint még mielőtt megtörtént a baleset.
Még egy darabig kitartóan kopogtattam, de nem jött válasz.
Szomorúan elkezdtem ballagni ahhoz a bizonyos kis sziklához… hátha ott belefutok a fiúkba.
Olyan 21:30 körül
Nem jött senki… pedig ha azt a napot élem át újból, akkor jönnie kellett volna a farkasfiúknak, hogy újra össze tudjak barátkozni Jacobbal.
Miközben ott ültem, teljesen egyedül a szikla szirten elgondolkoztam azon a bizonyos dolgokon, amit akkor annyira meg akartam változtatni… nem akartam Jacobbal összebarátkozni újra, és mégis itt ülök, és rá várok… vissza akartam forgatni az időt, és most sikerült, de most már teljesen felesleges volt.
Még szerencse hogy bizonyára álmodom, akármilyen valóságosnak is tűnik.
Lassan elkezdtem visszakullogni a szállodába. Hova máshova mehetnék… ha ez tényleg az a nap, akkor Billyék biztosan nem ismernének fel.
Mikor beléptem a kapun, anyáék nem szidtak le, csak annyit mondtak, hogy ne csináljak többet ilyet, mert ki tudja mi történhetett volna ilyen későn, és felinvitáltak a szobámba, hogy rakjak mindent a helyére.
Persze mindent megcsináltam, és iszonyú fáradtságomnak köszönhetően rögtön el is aludtam a régi, puha ágyamon.
Majd mikor felkeltem… minden egyértelművé vált.
Arról álmodtam, hogy Dave ölében ülök, és boldogok vagyunk. Viszont mikor felkeltem tudtam, hogy ez csak szimplán álom volt.
Aznap reggel mindent elmondtam Nicknek, és mivel ő pszihológusnak tanult régen, elmagyarázta, hogy ez természetes dolog, hogy ilyenekről álmodok… csoda lényekről, ami csak a mesékben létezik, és előfordul, hogy az ember megálmodja azokat az embereket, akik majd a barátaira hasonlítanak… de ez nem is az álomtól függ… majd én fogok keresni olyan embereket, akik rájuk hasonlítanak, hisz most ezt a képet tárta elém a szívem… amit szívem mélyén szerettem volna…
Most úgy gondolok minderre az egészre, mintha csak egy mese könyv lett volna… pedig még mindig úgy érzem, hogy valóban megtörtént….
♪ღ♪
Már egy hete itt dekkolok itthon, és az egész minden sokkalta valóságosabbnak tűnik, mint ami az én világomban volt. Nincsenek szuperképességeim, nem tudok extragyorsan futni, nem tudok átváltozni… sokkal nyugodtabb vagyok, de egyben magányosabb is.
Hiányolom azt a régi életet…
Dunsztom sincs, mit csináltam volna másképpen… pedig mindig azt hajtogattam…
Folyamatosan az erdőbe járok ki… úgy érzem még mindig, hogy itt vagyok biztosdágban, pedig ez kevésbé van így. Meglátogattak Byronék is… de mégis őket éreztem a legeslegidegenebbeknek.
Most is itt járkálok, a sűrű erdő fái között, és elmerengek mindazon, amit láttam… amit átéltem… akkor nem is gondoltam arra, hogy talán nem is valóságosak a történések.
És akkor megjelent előttem egy ezüst farkas. Felismertem. Az volt az a farkas, akivel annyit játszottunk. Ő volt a legjobb barátom.
Lassan, óvatosan felé nyújtottam a kezem, míg egymás szemébe meredtünk… farkas szemet néztem vele, és az ő szemében is, mintha felismerést látnék, de elfutott…
- Eltévedtél? – jelent meg mellettem egy magas, Jacobféle srác, annyi különbséggel, hogy nem rézbőrű volt, és bár izmos volt, nem volt olyan kigyúrt, mint a farkasfiúk.
- Nem! – mosolyogtam rá kedvesen.
- Akkor mit keresel itt? A semmi közepén…
- Ezt én is kérdezhetném.
- Én tűzifáért jöttem. Új vagy erre?
- Igen… - nehezemre esett elmondani az igazságot… főleg hogy minden kis utat jól ismertem – az új szálloda a miénk.
- Oh! Értem… nos. Ha nem találsz vissza, akkor csak sikíts. Itt lakunk a közelben.
- Igen tudom. – esett ki a számon, ő pedig egész érdekesen nézett rám – Jártam már arra is… nem is egyszer. Valahogy mindig ott lyukadok ki… talán a fény miatt. – hadartam, ő pedig csak mosolygott rajtam.
Az apja mosolya. Az a csodálatos, széles mosoly, mint mikor megismerkedtünk.
- Oké… ha eltévedsz jöhetsz oda nyugodtan. Egyébként hogy hívnak?
- Szoffy. – mosolyogtam.
- Jacob! – vigyorgott – Viszont ha nem baj, akkor én mennék. Még van nem kevés dolgom. Az öreg mindig ugyanakkor kezdi ugyanazt a mesét.
- Mesét? Milyen mesét?
- Ha szeretnél eljöhetsz… vagy érted jövök. De szólok, hogy inkább fiúkkal lesznek.
- Az nem baj! Én… én szívesen elmennék, és szívesen segítek is. Bármiben! Sütni, főzni, meg minden mást!
A szemem csillogott, hogy talán újra láthatom Billyt. Kíváncsi voltam, hogy vajon ugyan úgy néz e ki, és a többiekre is… talán Cullenék is itt vannak… meg Dave is! Talán neki örülnék a legjobban… hiányzik ez a kis csapat…. Mindenki.
Jacob nagy örömmel vezetett vissza Emilyék kis kunyhójához.
Írtam anyáéknak egy smst, hogy a helyiek meghívtak egy buliba, és nem is jött válasz. Gondolom ugyanarra a dologra jutottak, mint régebben… hogy örülnek hogy találtam barátokat.
Miközben lassan sétálgattunk, egyre többet megtudtam a valóság, és az álmom közös szálairól… Kiderült, hogy mindenkinek ugyan az a neve, és hogy Billyt bolondnak tartják a meséi miatt, de azért nagyon érdekes meséket tud.
Régebben a haverjai, mikor még kicsik voltak, imádták a történeteket, de egyszer csak Billy „meghülyült” Jake szerint, és megállt a történet… de végül is azt mondta, hogy már nem is igazán érdekelték ezek a történetek… inkább csak a jókedv volt a fontos, és ez a kis mese csak egy fél óra csendet jelentett a bulinak, nem pedig a tábortűz lényege maradt.
Lassan kibújtunk a fák közül, én egy kicsit lemaradtam, ugyanis biztos voltam benne, hogy simán átugrom azt a hatalmas kiálló gyökeret. Amíg én azzal szórakoztam, Jacob csak nevetett rajtam, ahogy szerencsétlenkedek, de ment tovább… a kis gonosz nem állt volna meg megvárni.
- Jake! Jól elmaradtál! És nem hoztál semmit! Na szép vagy… - hallottam Paul hangját, és inkább hagytam azt a gyökeret.
- Hagyjál már! Hoztam egy vendéget, és ha annyira akarsz, akkor menj te érte! – morogta, és esdekelve én is kiléptem Jacob mellé.
Ahogy képzeltem.. egyikük sem réz bőrű… csak egy nagyon kicsit… és mind kis puhány... vagyis… legalábbis annyira mint Jacob. Biztos járnak kondizni, de ezek már nem az én farkasaim.
- Sziasztok! – vigyorogtam, és a kezemmel is elkezdtem integetni.
- Szia! – köszöntöttek egyszerre, és beinvitáltak közéjük.
Rögtön elkezdtünk hülyülni… addig Jacob és Paul elmentek tűzifáért. Jól éreztem magam újból.
Emmett is itt volt, és Alice. Mind ketten halvány bőr színnel, és dobogó szívvel. Már nem voltak arany szemeik. Alicenek különösen csodálatos kék szeme volt. Olyan igazi mélykék, mint Davenek volt az álmomban. De őt bizonyára nem is ismerték… talán nem is létezik.
Emilyvel persze rögtön jól összebarátkoztunk, és Leah is nagyon kedves volt… szerény, és meleg szívű… nem csoda. Még mindig Sammel jártak, és úgy szerették egymást, ahogy csak lehet. Kiderült, hogy jövőhéten fognak összeházasodni... Emily pedig Jareddel járt.
Eléggé fura volt ezt látnom, hogy megszoktam hogy Sam és Emily bevésődöttek voltak… érdekes volt, de nagy nehezen biztos megszokom majd. Máris otthon éreztem magam, de csak a tűz melege melegített, és a saját testhőmérsékletünk.
Egész sokan összegyűltünk… volt néhány ismeretlen srác is, akik bizonyára osztály társak lehettek, valamelyik „farkaskával”.
Már rég folyt a csevegés, és a tervezgetés, mikor megérkeztek Paulék a tűzifával, hogy most már csapat tag vagyok, és ha lehetséges, akkor legközelebb a szálloda kertjében rendezünk ilyen kis összejövetelt, amit én is jó ötletnek találtam.. biztos tetszeni fog a vendégeknek is.
Majd motor zaját hallottam. Jacob felállt a tűztől, és odaszaladt a kocsihoz.
A szemem megcsillant. Tudom ki fog kilépni a kocsi ajtaján. Ő lesz az! Billy! Újra láthatom Billyt! Újra megölelhetem majd köszönés képen, vagy legalább megfoghatom azt a selymes kezét.
Felálltam én is. Nem bírtam a fenekemen ülni.
És akkor kilépett a kocsiból. Nem kellett tolószék. Ő maga ment a két egészséges lábán, és ő volt az, aki nem változott semmit. Ugyan olyan volt, mint az álmomban a tolószéken kívül. Hosszú haj, rezes bőr, kedves, meleg tekintet a ráncok között… fekete hosszú haj, és az a nagy kalap, ami mindig a fején volt.
Odaszaladtam Jacobékhoz. Nem bírtam nem megállni, hogy ne mutatkozzak be, hogy mihamarabb barátok lehessünk… a szememben gyűltek a könnyek, de nem engedtem el őket…. Nem tehettem… nem mondhattam el, hogy miért is repesek ennyire az örömtől, mert még hülyének néztek volna.
- Jónapot! Szoffya Tisdale! – nyújtottam felé a kezemet, ő pedig melegen belenézett a szemembe.
- Billy Black! – fogadta el a köszöntésemet, és majd’ kiugrottam a bőrömből az izgalomtól.
♪ღ♪
Mikor már a Hold magasan járt, leültünk a tűz köré… Billy a főhelyre, és az én szemembe belenézve, elkezdte a mesét. Mintha csak nekem akarna mondani mindent.
- Régen… még amikor a quileute törzs élt ezen a földön, farkasok uralták LaPush erdejeit. – kezdte, és eléggé meglepődtem – Harcoltak a hazájukért… A quileutok nagy, hatalmas farkasokká változtak, és legyőzték, a rájuk támadó vadakat. Majd megjelent egy lány… aki többet tett a földünkért, mint bármelyik más farkas. – fejezte be hirtelen, de még mindig az én szemembe nézett.
- Mi lett a lánnyal? – kérdezte hirtelen Jacob.
- Nem azt mondtad, hogy már ezerszer hallottátok ezt a sztoryt? – suttogtam oda neki.
- Ez így van, de a lányról még nem említett – suttogta vissza, és amint befejeztük Billy kedves mosollyal folytatta.
- Egy napon született egy gyermeke. A kisgyerek nem tudni, kitől volt… a lány elrejtette, nem akarta a többi farkasnak megmutatni… féltette a rá nehezedő világ súlyaitól, majd eltűnt a gyermekével együtt, és máig rejtély, hogy a kisgyermek, és az anyja hova tűntek. Úgy tartják a kisgyermek az elérhetetlen, láthatatlan holdsugaraiban énekel, mikor LaPush farkasai, kiknek lelkében az anya él tovább, vonyítanak a hold ezüstös fényére.
- Miért féltette a gyermekét? – kérdeztem. Nem értettem, mitől féltettem volna a gyermekemet.
- Úgy tartják… az utolsó farkas volt az a lány. Egyedül pedig egész nehéz lehetett védeni egy ekkora területet nem igaz Szoffy? – néztünk farkas szemet. Úgy éreztem, mintha tudná a történetem, amit álmomban átéltem. – Mondd, ha te egy ekkora területet őriznél, nem védenéd a gyermeked, hogy ne rá háruljon az a feladat? – kérdezte, én pedig lesütöttem a szememet.
Teljesen igaza van. Én sem hagytam volna senki másra azt a munkát… akármennyire is azt mondtam, hogy egyedül akartam lenni, valójában nem akartam, hogy más is osztozzon a sorsomban…
- De ki volt az a lány? – kérdezte Quil, amint eltelt egy pár perc megemésztés idő.
- Az utolsó törzsfőnök lánya. Tia.
Felkaptam a fejem. Tia? Tia lett volna az a nő, akinek a magányát átéltem álmomban?
Igen… valóban… Ő volt az a lány, akinek az életéről én többet mesélhetnék.
Nick azt mondta, átéltem mindazt, amit szerettem volna. De ez nem így volt. Átéltem azt, amit Tia átélt. Azért féltette a gyermekét, mert nem akarta hogy ő is arra a sorsra jusson. Majd végül eltűnt.
Hirtelen leesett, hova is tűnt el.
Felálltam, és elkezdtem futni ahhoz a sziklaszirthez.
Akkor Billy engem megmentett a haláltól. Őt nem volt ki megmentse.
Amint odaértem, én is majdnem lezuhantam, de időben megálltam. Egy ideig ijedtemben lefelé tekintettem, és néztem, ahogy a vad hullámok felcsapnak a sziklafalra.
A szél szúrósan fújt, de nem fáztam. Csak figyeltem a tenger hullámait, és visszaemlékeztem, hogy mit érzett akkor…
Meghallottam egy reccsenést mögülem. A kisfarkas barátnőm jelent meg, és egész közel volt hozzám.
- Tia kislánya! – jött ki a számból felismerésképpen.
A farkas hevesen elkezdte csóválni a farkát amint kimondtam az anyja nevet. Most már érthető volt minden. Tia nem vitte magával a gyermekét, és nem féltette a világ elől. Kiképezte, hogy jó farkas váljon belőle, és azért nem mutatta meg senkinek, mert már alapból farkas volt gyermekkora óta.
Újból odanyújtottam a barátnőmhöz a kezem, és közelebb jött. Majd megengedte hogy megsimogassam.
Akkor lépett mellém Billy is, és bár a farkas észrevette, nem futott el. Tovább hagyta, hogy simogassam.
- A legszelídebb farkas az erdőben – mondta ki – Az utolsó farkas, aki soha nem fog tudni lemondani farkas énjéről. – guggolt le hozzá, és ő is elkezdte simogatni.
Én már nem mondtam semmit. Csak csendben simogattuk tovább a szerencsétlen gyermeket, majd felkelt a nap, és kis barátunk újra folytatta a járőrözést, mi pedig lassan visszasétáltunk a már kialudt tábortűzhöz csendben, viszont körben Billy mondott valamit.
- Azt mondják, a farkasok szívében él Tia, és a hold fényében a gyermek, de valójában a gyermekei vonyítanak mindig Tia után, ki a hold fényében él… a hold pedig azért világít, hogy a gyermeke tudjon vadászni az élet fenntartáshoz. - mondta el nekem az igazi tényt, annak az embernek, aki megértette a történetet.
Hisz miért is mondja el a végét annak, aki nem hisz a régi mesékben, amik valójában igaz történetek?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése