Kopogás törte meg azt a hangos kacajt, ami a kajacsatánk emlegetésétől tört ránk.
- Bejöhetek? – hallatszott egy női hang az ajtó mögül.
- Persze gyere csak! - szólt izgatottan Jake és felállt az asztaltól.
Egy gyönyörű lány lépett be lassan, és kecsesen, majd a barátom felé vette az irányt megpillantva őt. A lány a nyakába ugrott és Jake megperdítette boldogsággal túlterhelve.
- Máris utálom! - hangzott a fejemben a dühös hang őket bámulva.
- Örülök, hogy idetaláltál! Csak hogy tudd! Nagyon hiányoztál!
- Igen te is nekem! És bocsi hogy csak úgy köszönés nélkül elmentem, de nem volt időm, és...
- Ne! Hagyd abba! Ne magyarázkodj! Már elmondtad mi történt! Megértem! Nincs semmi baj! –vágott Jake a szavába mosolyogva.
Ő rámosolygott és ránk szegezte pillantását, majd a kiskutya akinek megérkezett a gazdája a hosszú nyaralásról, ő is felénk fordult.
- Oh Szoffyval még nem találkoztál! Szandra, ő itt Szoffy!- mutatott felém.
- Nicsak én is létezek? Egy pillanatra még azt hittem, hogy Emilyt akarja bemutatni.
- Emilyt már ismered!
- Szia, Szandra! Rég láttalak! - állt fel barátnőm, és megölelte a vendéget...
Nagyot sóhajtottam és felállásra kényszerültem én is. Nem akartam udvariatlan lenni, még ha ő váratlanul is jött... legalább is én nem tudtam róla.
- Üdv! – nyújtottam oda hozzá kezem.
- Szia! Örülök, hogy megismerhetlek! – ráztunk kezet.
- Én nem igazán – gondoltam, de csak mosolyogva bólintottam, majd visszaültem a helyemre.
Szandra, Jake és Emily jól elbeszélgettek. Én pedig csak hallgattam az egészet. Nem tudtam mit hozzáfűzni ahhoz, hogy „Emlékeznek, hogy Emily mindig is jól főzött” meg hogy „Jake mindig is közel állt a csajhoz” na meg az iskolás éveik...
Csak könyököltem az asztalon és bár egy kis mosoly ült az arcomon, belül majd felrobbantam.
- Ki ez a csaj? Jó ok tudom hogy hívják, de akkor is! Mit keres itt? És miért ennyire jó barátok? Jajj mert egy osztályba jártak? Nagy szám! – morogtam magamban, kifelé bámészkodva a nyitva hagyott ajtón.
- És meddig maradsz? – erre a kérdésre felfigyeltem.
- Hát... – húzta a szót Szandra – most albérletben lakok, de a közelben van egy ház...
- Csak nem Gordonék? Te jó ég! Hisz az itt van a szomszédban! Csak nem? – hangzott boldogon Jake hangja
- Dede! – helyeselte a lány alig visszatartva a sikítást.
Jake és Szandra felpattantak a székről és Jake megint megpörgette.
- Remek! Pedig már reméltem, hogy lesz egy ugyanolyan haverom mint Byron, erre ideköltözik…
A könnyeket alig bírtam visszatartani, mégis jó képet vágtam az egészhez. Iszonyú rosszul esett ez a tény hogy egyedül maradok. Eddig még csak Jake volt az egyetlen aki közel állt hozzám e városban, na meg Emily... Talán még barátnőm figyelni is fog rág, de Jake...
Hirtelen rám tört egy visszatarthatatlan sírás roham.
- Én... - mondtam lassan összeroskadva a fájdalomtól - nekem haza kell mennem... –
A tekintetek rögtön rám szegeződtek.
- De miért? Maradj még! – hangzott Jake hangja rémülten.
- Nem! Csevegjetek csak! Én... nekem mennem kell...
Ebben pillanatban felálltam és rohantam is az ajtó felé. Már léptem volna az erdőbe, számra tett kézzel, muszáj még kibírnom... legalább az erdőig, mikor hirtelen visszarántott egy erős kéz.
Lefolyt egy könnycsepp az arcomon. A só csípte a bőrömet, éreztem benne minden fájdalmamat, a hideg szél pedig gyorsan az arcomra szárította azt.
Csak bámultunk egymásra, és a könnyeimet nem tudtam elállítani. A jobb kezem még mindig a számon tartottam. Ő aggódó tekintettel nézett szomorú szemeimbe, majd már teljesen kitörtek belőlem az érzelmek. Zokogtam. Nem tudtam tovább önmagamban tartani azt a magányt, az elhagyatottságot és a múltat, ami már csak emlék marad. Ott azon nyomban mindenért kisírtam a szemem, majd Jake elengedte a karomat, és rögtön elbújtam a tenyereimben. Nem bírtam a saját lábamon állni, hirtelen összerogytam, mint egy rongybaba, amit magára hagytak.
Jake csak állt előttem. Éreztem magamon tekintetét, majd megérintette a karomat és elkezdte simogatni, ami semmit sem használt, s mikor észrevette ezt, tovább próbálkozott, és megölelt.
- Mi a baj? Miért akarsz ennyire elmenni? – suttogta a fülembe.
- Én... – próbáltam kinyögni valamit, de nem akartam bevallani – én... csak el akarok menni, nem akarok itt lenni – zokogtam
- Szandra miatt? – tapintott rá a lényegre. Minden az ő hibája. Ha nem lenne akkor minden tökéletesen menne tovább.
Nem válaszoltam, csak még jobban elkezdtem zokogni. Sajnos ez elárult és még tovább faggatott, ami csak rosszabbá tette a helyzetet.
- De miért? Mit tett veled? Mivel bántott meg? – megállt a válaszomra várva egy percre, de mikor semmi választ nem kapott, tovább faggatott - Az a baj, hogy itt van? Nem kedveled? Mi a baj vele?
Én csak egyre jobban zokogtam. Annyira fájt, hogy mindre a válasz megbántana mindenkit, hisz kedvelik Szandrát, nem hiszem hogy kitúrhatnám a helyéről csak mert nekem úgy tetszik.
Az eső elkezdett szakadni hirtelen. Semmi csepergés nem volt csak rögtön mintha öntötték volna az égiek. A barátom egyre szorosabban ölelt és lassan felállt és húzott magával.
- Na gyere! Menjünk be a házba! – ölelt át egyik karjával.
A kezeimet leengedtem, hogy lássak is valamit, és rögtön Szandrát pillantottam meg.
Megijedtem. Biztosan mindent látott, és talán hallott is. Megálltam, úgy néztem rá mintha szellemet látnék, majd hirtelen kibújtam Jake karja alól, és elkezdtem eszeveszettül rohanni az erdőbe.
Csak úgy száguldottam át a sűrű növényzeten. Egyszer kétszer megbotlottam, pofon vágtak a levelek, ágak, de nem álltam meg. Csak futottam a végtelenségig, azt sem tudtam mikor merre kanyarodtam, már teljesen elvesztem. Csak futottam amerre láttam, hogy el lehet menni. Az eső már egy kicsit feláztatta a talajt és kezdett csúszós lenni. El is csúsztam benne párszor, és kb. a nyolcadik csúszásom után már alig bírtam felállni, mégis szenvedtem tovább.
Egy ismeretlen, erős szagra megálltam.
- Mi a fene ez?
Körülnéztem, és észrevettem, hogy ezen a helyen még nem jártam. Másak voltak a fák, az illatok...
- Túllépték a határt! – hangzott egy női kiáltás és egy pillanatra láttam is közeledni valamit.
Megrémülten futottam visszafelé. Csak úgy vert a szívem. Nem tudtam mi volt az de éreztem, hogy menekülnöm kell. Hallottam, ahogy a hátam mögött egy pár méterrel fut utánam az a valami, és én még jobban belehúztam.
Rettentően féltem és csak a menekülésre és arra a mondatra koncentráltam, amit az a nő mondott, majd hangokat hallottam. A Paulét, Samét és Embryét.
- Mi a fene? Ez meg ki? – hallottam Pault.
- Bajban van! Roslie Átlépte a határt! Szereljük le! – hangzott Sam
- Oké, de ki ez? Ki a fene vagy? – mozgott végül Embry.
Nem álltam meg. Nem érdekeltek a hangok, csak rohantam előre. Viszont egy kicsit összezavarodtam.
Három másik kép is előttem volt. Mind az oly megszokott ösvényemen száguldott csak más szögből. Majd egy farkast láttam a három képen, én meg három másikat felettem elugrani. Láttam, ahogy verekednek a nővel és éreztem minden fájdalmukat, amit a tökéletes szőkeségtől szenvedtek el.
Bizonyára vámpír volt. De hogy láthattam merre mennek? És... amiket mondanak. Nem tudják, kivagyok? Hogyhogy nem ismerik fel azt, aki csodás sütiket készít nekik?
Most is hallottam őket. Káromkodtak össze vissza, majd egy úr jelent meg. Megálltam egy percre és figyeltem mit tesz. Szőke haja hátranyálazva, fehér bőre, és ő is tökéletes volt, bár iszonyú bűzét nem bírtam, de leállította az egész csatát. A hölgy és a farkasok közé állt,
- Hé! Álljatok le! – ordította.
A három farkas megállt, és figyelt, bár Sam még éreztem, hogy dühös volt, ami a másik kettőre is vonatkozott, de ők egy kicsit kíváncsiak is voltak.
Samet már nem hallottam. Dr. Cullen kis bemutatót tartott, hogy miért hagyjuk abba, és olykor- olykor jól összevesztek Rosalieval is.
- De átlépték a határt! – ordította Rosalie, mikor már elszakadt nála a húr.
A fiúk rögtön arra a farkasra gondoltak, akit láttak, és én láttam a képekben.
- Ki a fene vagy te? – hangzott haragosan Paultól.
- Hogyhogy nem tudod hogy ki vagyok?
- Szoffy? – ugrott be mindkettőjüknek, mikor meghallották a hangom gondolatban.
- De... de hát hogyan? És mitől? Volt Qiliut a családotokban? Mióta vagy farkas? - viharzottak a kérdések, és le sem álltak, amíg meg nem untam, és úgy döntöttem, hogy visszamegyek Emilyékhez.
Könnyedén baktattam az erdőn át, és mikor megláttam a házat úgy éreztem magam, mint egy kiskutya, aki hazatalált. Már nem hallottam a fiúk hangját hála az égnek… úgy látszik csak képzelődtem az ijedtségtől vagy valami, vagy mégsem? Emlékszem, hogy mennyire rohantam az elől a csaj elől...
Megráztam a fejem, hogy ne is gondoljak rá, majd megindultam újra az otthonom felé.
Kinyílt az ajtó mielőtt kopoghattam volna és Jake még hátranézett, de amikor meglátott halálra rémült.
- Jesszus! Te ki vagy? Kérdezte rémülten.
- Auauoauovoff! – hangzott a válasz amitől én magam is meglepődtem. - Mi a fene? Miért nem tudok beszélni?
Megpróbáltam a kezemet a torkomra tenni, de valami puha lehetett a tenyeremen.
Megnéztem mi és egy óriási farkas mancsot vettem észre, amitől nagyon megrémültem. Meg akartam nézni a másik kezem is de, de nem tudtam egyszerre mindkettőt felemelni. Mintha csak a lábaimat emelném fel, amin járok.
A bal kezem helyén is farkas mancs volt.
- Aúúúúú!!!! – üvöltöttem dühömben.
Ezek szerint igaz amit mondtak, és azért hallottam a gondolataikat, és azért láttam ahol járnak, mert közéjük való lettem.
Mikor mindezt felfogtam hatalmas öröm járt szét a testemben, és elkezdtem körbe-körbe futkározni.
Meglestem magam milyen vagyok...vagyis próbáltam.
Olyan fehér voltam mint akit Ariellel mostak, a sarat leszámítva.
- Oké Oké állj le! Nyugi!- jött utánam kacagva Jake.
Én csak csóváltam neki a farkamat, miközben fejem a kezébe vette és elkezdett simogatni.
Hihetetlen jól esett ahogy törődik velem.
- Na! Kérlek szépen változz vissza!
- OK de hogyan? – hangzott volna a kérdés, de e helyett oldalra billentettem a fejem, és kérdőn néztem rá.
- Csak koncentrálj! Hunyd be a szemed és gondolj az emberi alakodra!
Úgy tettem, ahogy Jake mondta. Behunytam a szemem és mikor már szemem előtt voltam Jake megszakított.
- Várj! – mondta és beszaladt a házba, majd egy fehér lepedővel jött vissza. – Nos… ezt vedd a szádba! – rakta az egyik sarkát a fogaim közé, én pedig ráharaptam. – Oké kezdheted!
Újból megismételtem, amit mondott, és erősen koncentráltam a kinézetemre.
- Bejöhetek? – hallatszott egy női hang az ajtó mögül.
- Persze gyere csak! - szólt izgatottan Jake és felállt az asztaltól.
Egy gyönyörű lány lépett be lassan, és kecsesen, majd a barátom felé vette az irányt megpillantva őt. A lány a nyakába ugrott és Jake megperdítette boldogsággal túlterhelve.
- Máris utálom! - hangzott a fejemben a dühös hang őket bámulva.
- Örülök, hogy idetaláltál! Csak hogy tudd! Nagyon hiányoztál!
- Igen te is nekem! És bocsi hogy csak úgy köszönés nélkül elmentem, de nem volt időm, és...
- Ne! Hagyd abba! Ne magyarázkodj! Már elmondtad mi történt! Megértem! Nincs semmi baj! –vágott Jake a szavába mosolyogva.
Ő rámosolygott és ránk szegezte pillantását, majd a kiskutya akinek megérkezett a gazdája a hosszú nyaralásról, ő is felénk fordult.
- Oh Szoffyval még nem találkoztál! Szandra, ő itt Szoffy!- mutatott felém.
- Nicsak én is létezek? Egy pillanatra még azt hittem, hogy Emilyt akarja bemutatni.
- Emilyt már ismered!
- Szia, Szandra! Rég láttalak! - állt fel barátnőm, és megölelte a vendéget...
Nagyot sóhajtottam és felállásra kényszerültem én is. Nem akartam udvariatlan lenni, még ha ő váratlanul is jött... legalább is én nem tudtam róla.
- Üdv! – nyújtottam oda hozzá kezem.
- Szia! Örülök, hogy megismerhetlek! – ráztunk kezet.
- Én nem igazán – gondoltam, de csak mosolyogva bólintottam, majd visszaültem a helyemre.
Szandra, Jake és Emily jól elbeszélgettek. Én pedig csak hallgattam az egészet. Nem tudtam mit hozzáfűzni ahhoz, hogy „Emlékeznek, hogy Emily mindig is jól főzött” meg hogy „Jake mindig is közel állt a csajhoz” na meg az iskolás éveik...
Csak könyököltem az asztalon és bár egy kis mosoly ült az arcomon, belül majd felrobbantam.
- Ki ez a csaj? Jó ok tudom hogy hívják, de akkor is! Mit keres itt? És miért ennyire jó barátok? Jajj mert egy osztályba jártak? Nagy szám! – morogtam magamban, kifelé bámészkodva a nyitva hagyott ajtón.
- És meddig maradsz? – erre a kérdésre felfigyeltem.
- Hát... – húzta a szót Szandra – most albérletben lakok, de a közelben van egy ház...
- Csak nem Gordonék? Te jó ég! Hisz az itt van a szomszédban! Csak nem? – hangzott boldogon Jake hangja
- Dede! – helyeselte a lány alig visszatartva a sikítást.
Jake és Szandra felpattantak a székről és Jake megint megpörgette.
- Remek! Pedig már reméltem, hogy lesz egy ugyanolyan haverom mint Byron, erre ideköltözik…
A könnyeket alig bírtam visszatartani, mégis jó képet vágtam az egészhez. Iszonyú rosszul esett ez a tény hogy egyedül maradok. Eddig még csak Jake volt az egyetlen aki közel állt hozzám e városban, na meg Emily... Talán még barátnőm figyelni is fog rág, de Jake...
Hirtelen rám tört egy visszatarthatatlan sírás roham.
- Én... - mondtam lassan összeroskadva a fájdalomtól - nekem haza kell mennem... –
A tekintetek rögtön rám szegeződtek.
- De miért? Maradj még! – hangzott Jake hangja rémülten.
- Nem! Csevegjetek csak! Én... nekem mennem kell...
Ebben pillanatban felálltam és rohantam is az ajtó felé. Már léptem volna az erdőbe, számra tett kézzel, muszáj még kibírnom... legalább az erdőig, mikor hirtelen visszarántott egy erős kéz.
Lefolyt egy könnycsepp az arcomon. A só csípte a bőrömet, éreztem benne minden fájdalmamat, a hideg szél pedig gyorsan az arcomra szárította azt.
Csak bámultunk egymásra, és a könnyeimet nem tudtam elállítani. A jobb kezem még mindig a számon tartottam. Ő aggódó tekintettel nézett szomorú szemeimbe, majd már teljesen kitörtek belőlem az érzelmek. Zokogtam. Nem tudtam tovább önmagamban tartani azt a magányt, az elhagyatottságot és a múltat, ami már csak emlék marad. Ott azon nyomban mindenért kisírtam a szemem, majd Jake elengedte a karomat, és rögtön elbújtam a tenyereimben. Nem bírtam a saját lábamon állni, hirtelen összerogytam, mint egy rongybaba, amit magára hagytak.
Jake csak állt előttem. Éreztem magamon tekintetét, majd megérintette a karomat és elkezdte simogatni, ami semmit sem használt, s mikor észrevette ezt, tovább próbálkozott, és megölelt.
- Mi a baj? Miért akarsz ennyire elmenni? – suttogta a fülembe.
- Én... – próbáltam kinyögni valamit, de nem akartam bevallani – én... csak el akarok menni, nem akarok itt lenni – zokogtam
- Szandra miatt? – tapintott rá a lényegre. Minden az ő hibája. Ha nem lenne akkor minden tökéletesen menne tovább.
Nem válaszoltam, csak még jobban elkezdtem zokogni. Sajnos ez elárult és még tovább faggatott, ami csak rosszabbá tette a helyzetet.
- De miért? Mit tett veled? Mivel bántott meg? – megállt a válaszomra várva egy percre, de mikor semmi választ nem kapott, tovább faggatott - Az a baj, hogy itt van? Nem kedveled? Mi a baj vele?
Én csak egyre jobban zokogtam. Annyira fájt, hogy mindre a válasz megbántana mindenkit, hisz kedvelik Szandrát, nem hiszem hogy kitúrhatnám a helyéről csak mert nekem úgy tetszik.
Az eső elkezdett szakadni hirtelen. Semmi csepergés nem volt csak rögtön mintha öntötték volna az égiek. A barátom egyre szorosabban ölelt és lassan felállt és húzott magával.
- Na gyere! Menjünk be a házba! – ölelt át egyik karjával.
A kezeimet leengedtem, hogy lássak is valamit, és rögtön Szandrát pillantottam meg.
Megijedtem. Biztosan mindent látott, és talán hallott is. Megálltam, úgy néztem rá mintha szellemet látnék, majd hirtelen kibújtam Jake karja alól, és elkezdtem eszeveszettül rohanni az erdőbe.
Csak úgy száguldottam át a sűrű növényzeten. Egyszer kétszer megbotlottam, pofon vágtak a levelek, ágak, de nem álltam meg. Csak futottam a végtelenségig, azt sem tudtam mikor merre kanyarodtam, már teljesen elvesztem. Csak futottam amerre láttam, hogy el lehet menni. Az eső már egy kicsit feláztatta a talajt és kezdett csúszós lenni. El is csúsztam benne párszor, és kb. a nyolcadik csúszásom után már alig bírtam felállni, mégis szenvedtem tovább.
Egy ismeretlen, erős szagra megálltam.
- Mi a fene ez?
Körülnéztem, és észrevettem, hogy ezen a helyen még nem jártam. Másak voltak a fák, az illatok...
- Túllépték a határt! – hangzott egy női kiáltás és egy pillanatra láttam is közeledni valamit.
Megrémülten futottam visszafelé. Csak úgy vert a szívem. Nem tudtam mi volt az de éreztem, hogy menekülnöm kell. Hallottam, ahogy a hátam mögött egy pár méterrel fut utánam az a valami, és én még jobban belehúztam.
Rettentően féltem és csak a menekülésre és arra a mondatra koncentráltam, amit az a nő mondott, majd hangokat hallottam. A Paulét, Samét és Embryét.
- Mi a fene? Ez meg ki? – hallottam Pault.
- Bajban van! Roslie Átlépte a határt! Szereljük le! – hangzott Sam
- Oké, de ki ez? Ki a fene vagy? – mozgott végül Embry.
Nem álltam meg. Nem érdekeltek a hangok, csak rohantam előre. Viszont egy kicsit összezavarodtam.
Három másik kép is előttem volt. Mind az oly megszokott ösvényemen száguldott csak más szögből. Majd egy farkast láttam a három képen, én meg három másikat felettem elugrani. Láttam, ahogy verekednek a nővel és éreztem minden fájdalmukat, amit a tökéletes szőkeségtől szenvedtek el.
Bizonyára vámpír volt. De hogy láthattam merre mennek? És... amiket mondanak. Nem tudják, kivagyok? Hogyhogy nem ismerik fel azt, aki csodás sütiket készít nekik?
Most is hallottam őket. Káromkodtak össze vissza, majd egy úr jelent meg. Megálltam egy percre és figyeltem mit tesz. Szőke haja hátranyálazva, fehér bőre, és ő is tökéletes volt, bár iszonyú bűzét nem bírtam, de leállította az egész csatát. A hölgy és a farkasok közé állt,
- Hé! Álljatok le! – ordította.
A három farkas megállt, és figyelt, bár Sam még éreztem, hogy dühös volt, ami a másik kettőre is vonatkozott, de ők egy kicsit kíváncsiak is voltak.
Samet már nem hallottam. Dr. Cullen kis bemutatót tartott, hogy miért hagyjuk abba, és olykor- olykor jól összevesztek Rosalieval is.
- De átlépték a határt! – ordította Rosalie, mikor már elszakadt nála a húr.
A fiúk rögtön arra a farkasra gondoltak, akit láttak, és én láttam a képekben.
- Ki a fene vagy te? – hangzott haragosan Paultól.
- Hogyhogy nem tudod hogy ki vagyok?
- Szoffy? – ugrott be mindkettőjüknek, mikor meghallották a hangom gondolatban.
- De... de hát hogyan? És mitől? Volt Qiliut a családotokban? Mióta vagy farkas? - viharzottak a kérdések, és le sem álltak, amíg meg nem untam, és úgy döntöttem, hogy visszamegyek Emilyékhez.
Könnyedén baktattam az erdőn át, és mikor megláttam a házat úgy éreztem magam, mint egy kiskutya, aki hazatalált. Már nem hallottam a fiúk hangját hála az égnek… úgy látszik csak képzelődtem az ijedtségtől vagy valami, vagy mégsem? Emlékszem, hogy mennyire rohantam az elől a csaj elől...
Megráztam a fejem, hogy ne is gondoljak rá, majd megindultam újra az otthonom felé.
Kinyílt az ajtó mielőtt kopoghattam volna és Jake még hátranézett, de amikor meglátott halálra rémült.
- Jesszus! Te ki vagy? Kérdezte rémülten.
- Auauoauovoff! – hangzott a válasz amitől én magam is meglepődtem. - Mi a fene? Miért nem tudok beszélni?
Megpróbáltam a kezemet a torkomra tenni, de valami puha lehetett a tenyeremen.
Megnéztem mi és egy óriási farkas mancsot vettem észre, amitől nagyon megrémültem. Meg akartam nézni a másik kezem is de, de nem tudtam egyszerre mindkettőt felemelni. Mintha csak a lábaimat emelném fel, amin járok.
A bal kezem helyén is farkas mancs volt.
- Aúúúúú!!!! – üvöltöttem dühömben.
Ezek szerint igaz amit mondtak, és azért hallottam a gondolataikat, és azért láttam ahol járnak, mert közéjük való lettem.
Mikor mindezt felfogtam hatalmas öröm járt szét a testemben, és elkezdtem körbe-körbe futkározni.
Meglestem magam milyen vagyok...vagyis próbáltam.
Olyan fehér voltam mint akit Ariellel mostak, a sarat leszámítva.
- Oké Oké állj le! Nyugi!- jött utánam kacagva Jake.
Én csak csóváltam neki a farkamat, miközben fejem a kezébe vette és elkezdett simogatni.
Hihetetlen jól esett ahogy törődik velem.
- Na! Kérlek szépen változz vissza!
- OK de hogyan? – hangzott volna a kérdés, de e helyett oldalra billentettem a fejem, és kérdőn néztem rá.
- Csak koncentrálj! Hunyd be a szemed és gondolj az emberi alakodra!
Úgy tettem, ahogy Jake mondta. Behunytam a szemem és mikor már szemem előtt voltam Jake megszakított.
- Várj! – mondta és beszaladt a házba, majd egy fehér lepedővel jött vissza. – Nos… ezt vedd a szádba! – rakta az egyik sarkát a fogaim közé, én pedig ráharaptam. – Oké kezdheted!
Újból megismételtem, amit mondott, és erősen koncentráltam a kinézetemre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése